1950-et írtunk. Az állam úgy döntött, hogy az ország közlekedési helyzete katasztrofális. Azoknak a vállalkozó szellemű embereknek, akik éreztek magukban elég akaraterőt és tehetséget, hogy ebben tudjanak segíteni a kormánynak, 200.000 dollár kölcsönt kaptak. Apám egyike volt az egyik ilyen embernek. Ekkor voltam 17 éves. Új remények, új tervek voltak kialakulóban, a lehetőségek száma majdhogynem végtelen. Az első szerelvényt egy év múlva fogadta a közeli hőerőmű.
Gyorsított tempóban épült minden, szükség volt a mihamarabbi bevételre, mert a kölcsönt bizony fizetni kellett. Az első pár hónap kifejezetten jól termelt, majd elkezdődtek a gondok. A vonat egyre többször robbant le, a bánya termelése ki-kihagyott. Kellett valami megoldás, mert így nem tudtunk volna fentmaradni. Apám úgy gondolta, hogy ha buszokat indít a városban, azok tudnak akkora presztízst "termelni", hogy a helyi önkormányzat támogasson minket különféle kedvezményekkel. Időközben a sínek bővítésre kerültek, 2 vonat járt már a helyi bánya és a hőerőmű között. A bevétel még mindig nem volt kiugró. Egy akkori elemzés szerint, a versenyben lévő 8 cég közül az utolsó helyen kullogtunk. Helyzetünk nem volt rózsás.
18-ik születésnapomon megkértem apám, aki folyamatosan a vállalat dolgait intézte, hogy engedjen engem is nála dolgozni. Hátha egy - két ötletemmel tudunk lendíteni a cégen. Beleegyezett. Az első dolgom volt, hogy a már meglévő vonalakat korrigáljam. Az első hónapokban, apám került minden olyan építkezést, ami extra költséget generált volna, így vonalunk ténylegesen minden dombot megkerült, vonatjaink jelentős sebességet és időt veszítettek azzal, hogy össze-vissza kacsáztak a környéken. Ígyhát dombokat eltüntettük, síneket kiegyenesítettük és lőn. A bevételek szépen kezdtek növekedni. Következő tervem az volt, hogy bár a helyi közlekedés nagyon szépen virágzik, mégiscsak jobb lenne egy szomszédos várost bekötni. Újabb vasút érkezett. Immár 3 vonatunk volt, de még mindig nem tudtunk elszakadni az utolsó helyről.
A járművek lecserélése nagy anyagi gondot okozott, hiszen az újonann megjelenő vonatokról nem tudtunk semmi biztosat, viszont a sebességük és a terhelhetőségük jelentősen nagyobb volt, mint a korábban használtak. Belevágtunk hát. Az első pár hónap kínkeserversen telt. Veszteség - veszteség hátán, ám szerelőink szépen lassan beletanultak, hogy tudják a járműveket megfelelően karban tartani a lehető legkevesebb időveszteséggel. A profit ismét elkezdett növekedni.
A szénbánya - vasút frissítése, bővítése ismét jelentős terhet rótt ránk, de szénbánya igazgatója megnyugtatott, ha el tudjuk szállítani az árút, ő kitermeltet nekünk nagyobb mennyiséget is. Újabb kiadás a nagyobb pénz reményében. És micsoda nyereség lett belőle! Látván iszonyatos erőfeszítéseinket, a helyi polgármester jutalmat adott minden tonna kipakolt rakomány után. A bolt beindult.
Sajnos apám lebetegedett így a cég vezetése rám hárult. Ő, anyámmal egy közeli kis tó mellé költözött, közvetlenül a frissen felépült cégház mellé. Így, bár én rendszeresen dolgoztam, ha kicsit jobban volt, át tudott jönni hozzám, megvitatni az aktuális problémákat.
Évek teltek el, újabb és újabb városokat kötöttünk be városunkhoz, az utasforgalom a többszörösére növekedett. Ekkor merült fel az ötlet, hogy esetleg a vasút bővítése már nem elég, ezért a már 4 vágányos állomás mellé, ahol már teherautó-állomás és buszpályaudvar is volt, telepítsünk egy repteret is. Ez sajnos az új polgármesternek annyira nem tetszett, így a lehetőségeinket amennyire tudta korlátozta. Egy egyutas repülő - terminált tudtunk telepíteni. Az elmúlt évek összes nyereségét felemésztette a projekt, de megérte. Egy viszonylag távol lévő, nagyobb városkában húztuk fel a másik repteret, amihez azonnal csatoltunk egy buszpályaudvart is, a helyi forgalmat élénkítendő. Egy éven belül itt már egy akkora reptér terpeszkedett, amilyen közel-s-távol nem létezett még. Ide már sugárhajtású gépekkel is tudtunk szállítani. Azaz tudtunk volna, ha találok egy olyan másik várost, ahol ezt fogadni tudják. Úgyhogy újabb terjeszkedés. Az ország legtávolabbi pontján építettük fel immár a harmadik repteret, ami mindd utasok, mind áruszállítás fogadására alkalmas volt. A repülők, bár többszörösét termelték az ekkorra már szinte az egész országot behálózó vasúthálózatunknak, mindig is a vonatokat éreztem magaménak. A repülők túl könnyű bevételt jelentenek. 2 reptér telepítése, repülők vásárlása, majd egy - két busz és kész is a fix bevétel. De a vasút. A mai napig magában hordozza a kihívást, a tervezés és a kivitelezés élményét és a bukás, a hatalmas bukás kockázatát... Az egész életem ebben a világban telt. Úgy éltem, mintha egész idő alatt játszanék csupán. És azt hiszem, imádom ezt a játékot.
