Bolhák trénerei ezen kellemetlen kis állatok furcsa szokására derítettek fényt - szerintem unatkoztak :D. Nem meglepő, de ha ezen állatokat beletesszük egy befőttes üvegbe, akkor természetes, hogy kiugrálnak belőle. A kiképzés akkor kezdődik, amikor rátesszük a tetőt az üvegre. A bolhák továbbra is megpróbálnak kiugrani, de minden egyessel alkalommal akadályba, a tetőbe ütköznek. A furcsa dolog itt kezdődik, ezek a kis bolhák nem hagyják abba, ugyanúgy ugrándoznak, csak alacsonyabbra teszik a lécet, hogy ne üssék meg magukat. Ekkor a gonosz tréner, aki szabadságukban korlátozta a bolhákat, leveszi a fedőt... de a bolhák nem jönnek ki az üvegből!

Hogy miért? A válasz egyszerű, megszokták, hogy kisebbet ugorjanak. És ha egyszer már megszokták, miért változtassanak az eredeti terven.

 

forrás: http://egeszsegesonbizalom.blogspot.com/2010/10/lehetetlen-nem-letezik-masodik-felvonas.html

Fura ez az egész. Nem ilyen környezetben lenne a helyünk. Világos van és hideg. Ez így nem jó. Körbenézve nem igazán látni semmi ismerős dolgot, semmi ami biztonságot nyújtana... A többiek... Hm. Többiek. Nem szoktunk ennyien ekkora helyen összezsúfolódni. Valami nem jó itt... Akkor menjünk innen. Látom a többiek is próbálkoznak ezzel, de ők is ugyanúgy járnak mint én... Nem tudunk kijutni. Akkor próbáljunk mászni... Csúszik. Vajon ha megpróbálom az ugrást megint, ugyanúgy járok? ... Igen. Próbáljuk meg még egyszer, de most kicsivel kisebbet. Ez jó. Ez nem fáj. Látom a többiek is így tesznek. Próbálkozunk és nem fáj... Ez így jó... De nem jutunk ki. De legalább nem fáj és próbálkozunk... 

Valami megint megváltozott. Mintha a levegő... nem, nem hinném. Mi ugrálunk tovább, lelkesen rendületlenül, fájdalommentesen. Eredmény nélkül. Ekkor viszont érdekes dolog történik, az egyik társunk eltűnt. Emlékszem, itt volt mellettem... Eltűnt. Vajon hol lehet... Érthetetlen. A többiek észre sem vették, de én láttam. Az ugrása nem volt tökéletes, keresztben ugrott, majd mintha egy láthatatlan kéz alányúlt volna, eltűnt a szemem elől...

Vajon ott, ahol ő van most van táplálék? Vajon, onnan, ahol ő van, visszajön és megmutatja nekünk is az utat? Vajon, hogy csinálta?

- Úgy gondolom, hogy az emberek a kezdetektől fogva egy befőttesüvegben éltek. Már évszázadok, évezredek óta. Mindig megvoltak a magunk által felállított korlátok, amik lehetőséget adtak a biztonságos ugráshoz, úgy hogy az ne okozzon fájdalmat. Viszont mindig volt valaki, aki kiugrott... Néha visszajött értünk, néha nem. 

- Az utóbbi időben láttam pár filmet, ami ténylegesen az emberek "korlátozottságát" boncolgatja. Ilyen például a Mátrix. Élünk egy világban, ugrálunk, de akkor jön a "láthatatlan kéz és kiragad"... Vajon visszamegyünk megmutatni az utat?

13-ik emelet. Korlátok. Egy mesterséges, szimulált világban, mi történik? Az programok "élnek", jönnek mennek, úgy csinálnak, mint az emberek. A világuk "szélét" jópár road - end tábla jelenti, majd később már csak a rácsos computer grafika marad... Ide már nem jön el senki... Mert nekik ez már a "befőttesüvegen túl" van...  

Vajon a mi világunk nem ilyen? Nem lehet, hogy mi is a saját korlátaink közé vagyunk zárva? Hogy csak addig ugrunk, amíg nem fáj? És ha kijutunk, vajon visszamegyünk, hogy elmondjuk a többieknek mi van kint? Ha jobban belegondol az ember, a fizikai világ végtelenje - legalábbis számomra - megnyugtató és megrémítő egyben. Megnyugtat, hiszen elmondhatom, mennyi mindent nem láttam még, mennyi mindent nem próbáltam ki, mennyi lehetőségem van még és egyben megrémítő is, hiszen vajon nem lesz -e a saját befőttesüvegem a megakadályozója annak, hogy kipróbáljam magam, hogy lássam - érezzem mindazt, amit még megtehetek...