Meleg nyári délután volt. Csöndesen üldögéltem a helyi mércével nagynak nevezhető épület verandája közelében árnyékot adó hatalmas fűzfa tövében. Egy fűszállal játszadozva figyeltem ahogy a fogadós, a felesége és fiatal lányuk körbeugrálja a család egyetlen fiacskáját. Vendégek még nincsenek, korán van még. Ilyenkor a falu csöndes. Hallom, a fiatal férfi hangját, amint henceg szüleinek, azok pedig szinte áhítattal isszák fiuk minden szavát. Nem figyelek rájuk, de tudom, sokba kerül a családnak fiuk nagyzolási hóbortja. A fülledt idő kiszívta az erőm, elbóbiskolok, majd fémes pendülésre eszmélek. Felnézek és egy acél csillag áll ki a fejem fölött a fából. A férfi felnevet a távolban, majd elindul felém.

- Tudja, ez a csillag egy gyűjtemény része – szól hozzám, miközben kihámozom a fa öleléséből a lapos sokágú fémdarabot.

- Büszke tulajdonosa vagyok két darabnak az ötvenből, ami ezekből készült - mondja, majd egy finom dobozba helyezi a gyilkos szerszámot, közvetlenül a másik mellé.

- Vigyázzon kedves uram, hogy merre járnak ezek a játékszerek, még megsérülhet valaki – válaszolok halkan.

- Ugyan, nincs mitől félnie, pontosan tudom, mit csinálok – hangzik a kurta válasz. Esetleg van kedve csatlakozni hozzám? A sólymomat tanítom be éppen fácánt fogni!

- Miből gondolja, hogy értek az ilyesmihez? - kérdem

- Hát, úgy gondolom, hogy a katonák járatosak az efféle fortélyokban, különösen, ha már századosi rangban vannak! - és felnevet.

- Honnan veszi, hogy katona vagyok? Ráadásul, százados? - kérdezek vissza

- Ugyan, nem kell titkolnia, Máté százados! Bár a helyieknek valószínűleg fogalma sincs arról, kicsoda is maga valójában, én pontosan tudom, hogy ön egy huszár-százados. Nyugodjon meg, köztünk marad a titka.

- Nos, úgy vélem, ebben az esetben önnel tarthatok. - válaszolom, kicsit kelletlenül. A vadászat, bár, mint olyan, nem tartozik a mindennapos elfoglaltságaim közé, szívesen segítkezek önnek.

 

Az elkövetkező órák gyorsan elrepülnek. A sólyom még fiatal, de hamar rákapott a fácánölés gyönyörére. Egyiket a másik után kapja el, gazdája nagy örömére. A fiatal férfi, mint elmondta, sokat van úton és amennyire észrevettem, szeret a történeteivel hencegni. Itt és itt volt, ezzel és ezzel. Ha csak a fele igaz mindannak, amit elmond, már az is rengeteg.

 

Amikor a nap szépen kezd a környező hegyek mögé bújni, elköszönök újdonsült ismerősömtől és utamat a fogadó felé veszem. Fürdőre van szükségem, lemosni az elmúlt órák porát és esetleg meginni egy pohár bort. Érkeztemkor a fogadóban már szépszámmal vannak a vendégek, beszélgetés zaja szűrődik ki az ajtón. Körbemegyek, nem a főbejáraton, hanem a hátsó kapun keresztül, a veranda felől megyek be. Dohány szaga csapja meg az orrom. A kocsmáros épp egy asztalt takarít le, morzsa és italfoltok tűnnek el, határozott mozdulatai nyomán.

 

Egy forró fürdő után, tiszta ruhában térek vissza a tágas helységbe és a bejárattól egy kicsit távolabb foglalok helyet. Az itteniek beszédtémái, nőkről, marhákról, lovakról, a termésről nem érdekel különösebben. A család büszkesége már itt van. Épp a húgával beszélget, viszonylag közel hozzám.

 

- Drága bátyám, akkor vissza tudod adni a pénzt, amit a jómúltkor kértél tőlem, szeretnék elmenni a városba és venni magamnak valamit.

- Az igazság az, hogy...

 

Ekkor egy nóta csendül fel. Keserves hegedűszó kíséri. Mindenki elkezd énekelni. Pillanatok múlva a lány szinte kétségbeesetten rohan el hátra, a konyha felé. A férfi megpillant, felderül, majd elindul felém. Leül az asztalhoz és elkezd beszélni. Hallgatom, hosszasan, amint újabb és újabb történetbe kezd. Elnézést kérek tőle, majd elindulok kifelé a veranda irányába, friss levegőt szívni, amikor egy halk sikolyt hallok a konyha felől, majd, mintha egy csészét ejtettek volna el. Odasietek és látom, hogy a lány arca kivirult. Beléptemkor rám néz majd a kezében lévő papírost mutatja.

 

- Nyertem! Nyertem a nyereménykötvénnyel! Ha édesapámék megtudják...

- Nem! Ne mondja el nekik. Sem nekik, sem a testvérének ne mondja el! Ha megteszi, sosem teljesülhet az álma!

- De hát... - kezd bele a lány

- Nem! Ígérje meg, hogy nem mondja el nekik!

 

Látom a tekintetében, hogy nem érti, miért mondom ezt. Várok, megvárom, hogy magától jöjjön rá. Pillanatok telnek el, majd az anya érkezik.

 

- Mi történt itt?! - csattan fel

- őő, hát csak egy egér... - füllent a lány.

 

Mosolyogva lépek ki a házból. Kezemben dohány. Itt az ideje, hogy visszaüljek a fa alá. Másnap hajnalban, amikor még csak a fogadós van ébren kifizetem a szobám és köszönés nélkül távozom. Semmi keresnivalóm itt. Majd talán egyszer visszatérek, talán.

 

Napok óta úton vagyok. Nem tudom, mi vezet utamon, csak megyek az orrom után. Faluról falura, fogadóból fogadóba. Párnapos ismeretségeket kötök, amiket ugyanolyan gyorsan el is felejtek. Nincs otthonom, csak egy lovam. Vándor vagyok, az élet vándora.

 

Először fel sem tűnt, hogy ismerős környékre tévedtem. Egy idő után ezek a kis falvak egyformának hatnak. Templom, fogadó, kovács és néhány ház. A dombról letekintve már messzire látszik a fogadó és mögötte a hatalmas fűzfa. Mintha csak tegnap lett volna, hogy itt jártam. A nap mögöttem nyugovóra tér és úgy gondolom, nekem is hasonlóképp kell tennem. Az elmúlt hetekben nyugtalan híreket kaptam. Egyre több katonát hívnak vissza, soroznak. Az ország háborúra készül és én most döbbentem rá, hogy nekem még dolgom van.

 

Lassan a fogadóhoz érek. A gyönyörűen faragott székelykapura nem emlékszem. Az udvaron kerekeskút, a végében istálló. Szépen nyírt bokrok, tisztaság, rend mindenfelé. Lovamnak vizet húzok, mikor egy kis szolgafiú rohan oda hozzám segíteni.

 

- A vizet én intézem, te hozz neki szénát. - szólok egyenesen a fiúhoz, anélkül, hogy ránéznék.

 

Az elrohan, de egyenesen befelé. Nem értem.

 

- Micsoda szemtelen egy szolga – morgok magamban, miközben megetetem a lovat.

- Hát visszajött! - csendül fel mögöttem egy ismerős női hang.

 

Megfordulok és a fogadós lány áll az ajtóban, kötényben, csípőre tett kézzel. Mosolya megzavar. Nem értek semmit. Évek telhettek el, hogy utoljára itt jártam és akkor is csak pár szót váltottunk.

 

- Ön emlékszik rám? - kérdem zavartan

- Hát persze! Magának köszönhetek mindent! - hangzik a válasz. - Remélem marad egy ideig! Szeretnék mindent elmesélni magának!

- Egy ideig maradhatok...

 

Mikor a helyiek már elfáradtak az esti mulatozásban és halkan énekelve hazamentek én kint ülök ismét a fűzfa alatt. A pipámból finoman száll a füst, a felhők sem takarják el a csillagokat. A hold fakó fénye beragyogja az udvart. Ekkor lép ki a lány. Bocsánatot kér, hogy csak most tudott rám időt szakítani, de hát egyedül vezeti a fogadót. Mint kiderült, a bátyja elherdálta a család összes pénzét, majd valahol, egy távoli városban öngyilkos lett. A szülei bánatukban, hogy egyetlen fiuk meghalt, néhány hónappal később követték őt. Így a lány egyedül maradt. Mivel annak idején azt tanácsoltam neki, hogy a nyereménykötvényt ne árulja el senkinek, így az ő pénze megmaradt. Kifizette az uzsorásokat és azóta egyedül vezeti a fogadót és amint látszik, kicsit még talán jobban is, mint a szülei. Hosszú társalgás után elköszönök, fáradtságra hivatkozva. A lány szeme csillog a boldogságtól. Mintha egy régi ismerőssel találkozott volna újra, mosolyog és ő is nyugovóra tér.

 

Napok óta képtelen voltam elhagyni a falut. Éreztem, hogy még maradnom kell. Nem tudom miért, képtelen voltam megfogalmazni, mi az ami itt tart. A lánnyal esténként sokat beszélgetünk, a világ dolgairól. Egyszerűsége és naivsága lenyűgöz. Hosszú haját, az első este óta kibontva hordja. Épp a fűzfa alatt ücsörgünk, valamit nagyon magyaráz, mikor felcsendül a hegedű. Toborzó nóta. A környék fiai, akik eddig a fogadóban múlatták az időt, kirohannak az utcára. Várnak és szépen lassan, a hegedűszóra táncba lovalják magukat. Ismerős látvány. Régen én is így kezdtem. Azóta sok idő telt el, szembesültem a világ kegyetlenségeivel. Én már rég nem táncolok, ha meghallom ezt a dalt. Lovasok érkeznek szépen lassan a fogadóhoz egy hegedűs kíséretében. Hallom, amint kint elkezdik a toborzó szöveget és a fiatal férfiakat, szépen lassan meggyőzik, hogy jönniük kell. Még egy utolsó mulatás és holnap már úton lesznek a kaszárnya felé.

 

Elkomorodok. Hát eljött az idő. Nincs tovább, nem menekülhetek a sorsom elől. A lány észreveszi, hogy hirtelen elhalkultam. Elköszönök, át kell öltöznöm és le kell jelentkeznem. Bár nem vagyok hős, nem fogok elmenekülni, nem hagyom cserben a hazám.

 

Az egyenruha mindig nálam volt. A kardom, a málhám alján lapult évek óta. Ügyeltem rá, hogy ne rozsdásodjon be, hiszen eljön még az idő, amikor szükségem lesz rá. Hosszú percek telnek el, míg minden a helyére kerül. Civil ruhám visszatömöm a zsákomba, erre már nem lesz szükségem. Egy fanyar mosoly közben lépek ki a szobámból, a férfiak megdöbbennek, a katonák vigyázba vágják magukat. Hát igen. A katonaság sosem változik. Civilként egy senki vagyok, de ilyenkor... Határozott léptekkel indulok el a rangidős tiszthez, aki kérdésemre elárulja, 2 napi lovasútra vagyunk a legközelebbi kaszárnyától. Ráérek. Pillanatra megállva elgondolkozok, majd elindulok kifelé az udvarra. Kint tábortűz lobog, körülötte fiatalok táncolnak az alkalmi dobosok és a hegedűs ütemére. Felnézek az égre, finom fátyolfelhő takarja el az éjszakai eget. Várok.

 

- Máté Zsolt százados! - hangzik fel mögülem a kiáltás. - Mégis miről szól ez az egész?

- Itt kellett megtörténnie. Innen kell indulnom. - mondom halkan, miközben a lány kezét fogva a szemébe nézek

- De hát...

- Nincs de. Így legalább lesz valaki, aki emlékszik majd rám... - finoman megcsókolom, majd elindulok az istálló felé.

- Aki majd emlékszik talán rám... - suttogom immár csak magamnak. - Talán...    

Szerző: McBlade  2011.05.28. 08:25 Szólj hozzá!

Egy tökéletesen elkészített tea története...

 

Csöndes vasárnap délután volt. A család a szobában tévézik, nekem pedig szükségem van egy kis lazításra. Úgy döntöttem, egy finom forró-ital a kertben, tökéletesen megfelelne. A konyhában feltettem a vizet forrni. Valami miatt a régi teafőző mellett döntöttem a vadonatúj automata helyett. Rövidesen víz fütyülve jelzi, hogy elérte a kellő hőmérsékletet, leveszem a tűzről és előveszek egy doboz teafüvet. Az első, ami a kezembe kerül. Nincs jelentősége válogatni, kiválasztottam egy filtert leraktam a tálcára majd a vizet átöntve a régi teáskannába, mellé egy csészét, citromot és némi cukrot elindultam kifelé. Utamon még látom, hogy kedvesem a gyerekekkel éppen valami mesét néznek, nem szólok, csak csöndesen mosolyogva megyek tovább.

 

Kiérve a verandára a lenyugvó nap finoman megvilágítja az arcom. Miután a tálcát az asztalra leteszem, leülök. Hallgatom a természetet, nézem a madarakat. A kutya is nyugton van, most neki sincs kedve kergetni a macskákat. Pihen mindenki. Bentről a gyerekek kérdései szűrődnek ki, de most nem figyelek rájuk. Hátradőlök a hintaszékben és pihenek.

 

Pár perc múlva rádöbbenek, hogy tulajdonképpen teázni indultam, így berakom a teafüvet a csészébe és várok. Nézem, ahogy az addig kristálytiszta vízben, hogy jelennek meg az első kis barna foltok, hogy színeződik el szépen lassan az egész. Finoman kavarva besegítek a folyamatnak, nehogy idő előtt kihűljön. Mikor már aranybarna színben pompázik az egész, egy kis cukor és citromlé hozzáadásával elérem a számomra kívánt ízt.

 

Ismét visszadőlök, immár a csészével a kezemben. Lassan körözve a kanállal a finom porcelán csészében. Csilingelő hangja először meglepi a kutyát, de rájön, hogy nem érdemes foglalkozni velem. Nem most van a játékidő.

 

A nap szépen lassan a távoli erdő mögé bújik, a szomszédos tó vizét vörösre színezve. Madarak röppennek fel hirtelen valahol a közelben és a szél is kicsit feltámad, de csak annyira, hogy jelezze, hamarosan itt az ősz, hamarosan véget érnek ezek a nyugodt, nyáresti pillanatok.

 

A tea finoman felmelegít, íze csodálatos. A gyerekek felmentek az emeletre, még játszanak egy kicsit a vacsora előtt. Kedves kijön hozzám, leül mellém, kezébe vesz ő is egy csésze teát. Csöndesen mosolygunk egymás mellett szótlanul. A tea ilyenkor kifejezetten jól esik. Ez a mi tökéletes teánk ezen az estén...  

Szerző: McBlade  2011.05.12. 17:15 1 komment

Hosszú órák óta furikázok. Megállás nélkül, egyenletes tempóban haladok a körgyűrűn. Várok. Várom a kihívót. Mögöttem fényszóró villan, jelzi, hogy eljött a verseny ideje. Nem kapkodhatok, a lehetőségeimhez mérten igyekszek felmérni az autót. Legutóbb ezt elnéztem. A kis toyota csúnyán megalázott. Még egy verseny kellett volna, hogy megvehessem a turbót az autómba, hogy legyen lehetőségem arra, hogy a nagyok közé lépjek. A kis glanza prüszkölve - fütyülve száguldott el mellettem és hamarosan már a látótávolságomon kívül volt. Percekkel később a parkolóban értem utol. Egy magas vöröses - barna hajú lány álldogállt mellette. A körmeit nézegette. Farmerban és pulóverben várt rám. Mikor megérkeztem, rámmosolyodott. Odaadtam neki a turbó árának jelentős részét. Íratlan szabály. Ennyi az annyi. Megköszönte és hangos nevetéssel ült be a kocsiba, ami füstölgő gumikkal vágtatott ki a parkolóból... Nevetése sokáig visszhangzott a fejemben. Én hülye. Így elnézni... De most nem hibázhatok. Egy focus. Azzal nem lesz gond. Villantok az elakadásjelzővel, kihívás elfogadva. Nekilódulunk a többsávos úton, cikázunk az autók között. Autóm tökéletesen felkészítve, szükségem van erre a győzelemre. Hosszú perceken keresztül kergetőzünk, majd szépen lassan kezd lemaradni, majd egyszercsak eltűnik a tükreimből. Nyertem. Most már megvan a pénz, hogy kihívjam a Skyline-t. Menni fog.

RX-7-esem már régóta vár. Mikor megérkeztem, annyi pénzem volt, hogy egy 206-osba fektessek be. Éjszakai versenyzés, egy 206-ossal. Sokan kinevettek. De az idő engem igazolt. Nem volt könnyű, párszor igencsak vért izzadtam, hogy tudjak haladni a terveimmel. Pontos tervem volt. Mikor elkezdtem, könnyen ment. A helyi fiúk nem jelentettek nagyob kihívást. De egyszercsak minden megváltozott. Gazdag ficsúrok jelentek meg a városban minden este. Először csak gyári autókkal jöttek. De milyenekkel, úristen. Diablo SV, Countach. Az a hír járta, hogy több lány is velük tart, de ők is... Ferrari spyder, XJ220-as Jaguar. Félelmetes. Ez így ment heteken át. Senki nem tudta tartani velük a tempót. Aztán az egyik nap... Nap? Este. Egy skyline jelent meg a városban. Mindenkit lesöpört az útról, nem volt ellenfele. Ekkor még csak álmodoztam róla, hogy valaha tudok ellene versenyezni. Szebb napokat látott szerelőnadrágomban bütykölgettem minden este az autóm. Nappal az egyik McDonald's ban melóztam, este pedig szerelgettem és terveztem, mit és hogy. Aztán jött a Glanza. Majdnem tönkretette a tervem, ó én ostoba. Egy lány... Várjunk csak. Hiszen ő vezette a Spydert. Úristen. Kocsit váltottak volna? Hm. Még eltökéltebb lettem. Ők a célpontjaim. Ők kellenek nekem.

Egyik este egy autó állt meg a házam előtt. A jaguar. Megdöbbentem. Szőke, magas, vékony lány szállt ki belőle. Versenyoverall volt rajta, haját a szemébe fújta a szél. Nem értettem, mit akarhat, biztos eltévedt. Hát nem. Engem keresett. Hallott rólam - ami mondjuk meglep - és segítségre volt szüksége. Miután közöltem vele, hogy a Jaguarok nem kifejezetten az én súlycsoportom, felnevetett és egy rendőrigazolványt vett elő. Lelki szemeimmel már láttam, hogy épp most csuknak le, de mint mondta, van megoldás, hogy elkerüljem. Segítenem kell neki, hogy a Skyline - ficsúrt elkaphassa. Mint kiderült, a rendőrség már igencsak régóta szemmel tartja. Egyelőre sosem sikerült rábizonyítani semmit. Apuci mindig megtalálta a kiskaput. Akció közben kell elcsípni. Az akciót én adom, a többi az ő dolguk. Nem akartam spicli lenni, főleg azért nem, mert nem így akartam lejátszani a dolgot. Ha király akarsz lenni, nem megmérgezni kell, hanem legyőzni. Nem ugyanaz. Belementem, de kétségek gyötörtek. Ha jó a sejtésem a nissan sokkal erősebb annál, mint terveztem. Nem baj. Igyekeznem kell, nincs sok időm.

Kint voltam a városban, pénzt gyűjteni, hogy Mazdám végre teljesen kész legyen, mikor tűzoltó sziréna hangjára lettem figyelmes. A lángok már messziről látszottak, gyanús volt, hogy arrafelé lakok én is. Odaérkezve láttam, amint az álmaim szépen lassan égnek porrá. A házam, a mazdám, az álmaim, a győzelmem. Mikor ott álltam, ismerős hangra lettem figyelmes. A szőke lány volt. "Holnap." Ennyit mondott és elsétált. Kétségbeestem. Honnan tudnék én holnap kiállni az ellen a szörny ellen? A 206-os bár egyben volt, messze nem egy súlycsoport. Sosem akartam ehhez folyamodni, de meg kellett tennem. Telefonáltam, bemutatkoztam és segítséget kértem, amit nem szeretek.

Másnap este, a rajtnál ott várt rám. Szépen feküdt az úton, nyugodtan, mintha aludna. Elsétáltam onnan. Mély levegőt véve haladtam új, ámbár ideiglenes autóm felé. Mikor begördültem melléjük, láttam a döbbenetet mindenki arcán. A nissant ismerték, tudták, hogy mire képes, de az én paripám ismeretlen volt errefelé. Senki sem számított rá, hogy egy viszonylag ismeretlen férfi idemerészkedik a nagyok közelébe. Nem kellett bizonyítanom semmit. Autóm megtette helyettem is. Porsche. A legszebbek közül. Kerek formája, rövid építése tökéletesen feküdt az én vezetési stílusomhoz.

A rajt váratlanul jött. Telefon csörgött a szervezőnél, hogy ha most nem indulunk, akkor bizony nem lesz este verseny. A rendőrök megneszeltek valamit. Hát belevágtunk azonnal. Ellenfelem autója prüszköl mellettem, mikor elindulunk, kerekeinek csikorgása messzire hallatszik. De eltávolodni nem tud tőlem. Tartom a tempót. Autóm üvölt, amint teljes gázt adok. Kanyar - kanyar után, elhagyunk néhány civilt, száguldunk az éjszakában. Kiérünk a körgyűrűre. A Skyline megül egy pillanatra, majd kezd távolodni tőlem. Ha így, hát így. Növelem a tempót, a tükörben látom, amint a hátsó szárny emelkedik. Az elektronika növeli a tapadást. Helyes, kelleni fog. Cikázunk az autók között a kivilágított úton. Egyszercsak egy helikopter zaja üti meg a fülem. Nem nehéz kiszúrni, majdnem hozzáér kocsim tetejéhez a talpa. Elrántom a kormányt, kivágódok alóla, tovább növelem a tempót. A kerekek már alig tudják tartani az autót az úton. A rendőrhelikopter most az ellenfelem veszi célba. Közeledik felé, de hirtelen megpillantják az alagutat, ahova bizony ők nem fognak beférni. Hirtelen felemelkedik, majd eltávolodik az úttól. A túloldalon már látjuk a történet végét. Rendőrautók villogása tölti be az alagút kijáratát, majd egy fényes csillogó csíkot látok meg a földön... A szögek. Mind a ketten fékezünk, a nissan kerekei hangos csattanással durrannak ki, majd pörögve vágódik a rendőrautók közé. Én sem járok szerencsésebben. Autóm kerekei hasonlóan megadják magukat a fémes kényszernek, lecsúszok az útról és egyenesen belefúrodok az alagút falába. Vérző fejjel kászálódok ki a kocsiból. A nissan tulajdonosa már bilincsben. Felém fegyveresek rohannak, meg sem próbálok elfutni. Leülök a roncs mellé és fogom a fejem. Úgy látom, mindenképpen börtön vár rám. Egyszercsak egy finom tapintást érzek a vállamon. - Jó voltál, de honnan szedted a Porschét? Hallom a kérdést mögöttem. - Teszter voltam náluk, majd 10 évig. Tartoztak egy kis szívességgel. - nevetek fel fájdalmasan - de ez egy régi történet.

 

Szerző: McBlade  2010.11.08. 15:50 Szólj hozzá!

1950-et írtunk. Az állam úgy döntött, hogy az ország közlekedési helyzete katasztrofális. Azoknak a vállalkozó szellemű embereknek, akik éreztek magukban elég akaraterőt és tehetséget, hogy ebben tudjanak segíteni a kormánynak, 200.000 dollár kölcsönt kaptak. Apám egyike volt az egyik ilyen embernek. Ekkor voltam 17 éves. Új remények, új tervek voltak kialakulóban, a lehetőségek száma majdhogynem végtelen. Az első szerelvényt egy év múlva fogadta a közeli hőerőmű.

Gyorsított tempóban épült minden, szükség volt a mihamarabbi bevételre, mert a kölcsönt bizony fizetni kellett. Az első pár hónap kifejezetten jól termelt, majd elkezdődtek a gondok. A vonat egyre többször robbant le, a bánya termelése ki-kihagyott. Kellett valami megoldás, mert így nem tudtunk volna fentmaradni. Apám úgy gondolta, hogy ha buszokat indít a városban, azok tudnak akkora presztízst "termelni", hogy a helyi önkormányzat támogasson minket különféle kedvezményekkel. Időközben a sínek bővítésre kerültek, 2 vonat járt már a helyi bánya és a hőerőmű között. A bevétel még mindig nem volt kiugró. Egy akkori elemzés szerint, a versenyben lévő 8 cég közül az utolsó helyen kullogtunk. Helyzetünk nem volt rózsás.

18-ik születésnapomon megkértem apám, aki folyamatosan a vállalat dolgait intézte, hogy engedjen engem is nála dolgozni. Hátha egy - két ötletemmel tudunk lendíteni a cégen. Beleegyezett. Az első dolgom volt, hogy a már meglévő vonalakat korrigáljam. Az első hónapokban, apám került minden olyan építkezést, ami extra költséget generált volna, így vonalunk ténylegesen minden dombot megkerült, vonatjaink jelentős sebességet és időt veszítettek azzal, hogy össze-vissza kacsáztak a környéken. Ígyhát dombokat eltüntettük, síneket kiegyenesítettük és lőn. A bevételek szépen kezdtek növekedni. Következő tervem az volt, hogy bár a helyi közlekedés nagyon szépen virágzik, mégiscsak jobb lenne egy szomszédos várost bekötni. Újabb vasút érkezett. Immár 3 vonatunk volt, de még mindig nem tudtunk elszakadni az utolsó helyről.

A járművek lecserélése nagy anyagi gondot okozott, hiszen az újonann megjelenő vonatokról nem tudtunk semmi biztosat, viszont a sebességük és a terhelhetőségük jelentősen nagyobb volt, mint a korábban használtak. Belevágtunk hát. Az első pár hónap kínkeserversen telt. Veszteség - veszteség hátán, ám szerelőink szépen lassan beletanultak, hogy tudják a járműveket megfelelően karban tartani a lehető legkevesebb időveszteséggel. A profit ismét elkezdett növekedni.

A szénbánya - vasút frissítése, bővítése ismét jelentős terhet rótt ránk, de szénbánya igazgatója megnyugtatott, ha el tudjuk szállítani az árút, ő kitermeltet nekünk nagyobb mennyiséget is. Újabb kiadás a nagyobb pénz reményében. És micsoda nyereség lett belőle! Látván iszonyatos erőfeszítéseinket, a helyi polgármester jutalmat adott minden tonna kipakolt rakomány után. A bolt beindult.

Sajnos apám lebetegedett így a cég vezetése rám hárult. Ő, anyámmal egy közeli kis tó mellé költözött, közvetlenül a frissen felépült cégház mellé. Így, bár én rendszeresen dolgoztam, ha kicsit jobban volt, át tudott jönni hozzám, megvitatni az aktuális problémákat.

Évek teltek el, újabb és újabb városokat kötöttünk be városunkhoz, az utasforgalom a többszörösére növekedett. Ekkor merült fel az ötlet, hogy esetleg a vasút bővítése már nem elég, ezért a már 4 vágányos állomás mellé, ahol már teherautó-állomás és buszpályaudvar is volt, telepítsünk egy repteret is. Ez sajnos az új polgármesternek annyira nem tetszett, így a lehetőségeinket amennyire tudta korlátozta. Egy egyutas repülő - terminált tudtunk telepíteni. Az elmúlt évek összes nyereségét felemésztette a projekt, de megérte. Egy viszonylag távol lévő, nagyobb városkában húztuk fel a másik repteret, amihez azonnal csatoltunk egy buszpályaudvart is, a helyi forgalmat élénkítendő. Egy éven belül itt már egy akkora reptér terpeszkedett, amilyen közel-s-távol nem létezett még. Ide már sugárhajtású gépekkel is tudtunk szállítani. Azaz tudtunk volna, ha találok egy olyan másik várost, ahol ezt fogadni tudják. Úgyhogy újabb terjeszkedés. Az ország legtávolabbi pontján építettük fel immár a harmadik repteret, ami mindd utasok, mind áruszállítás fogadására alkalmas volt. A repülők, bár többszörösét termelték az ekkorra már szinte az egész országot behálózó vasúthálózatunknak, mindig is a vonatokat éreztem magaménak. A repülők túl könnyű bevételt jelentenek. 2 reptér telepítése, repülők vásárlása, majd egy - két busz és kész is a fix bevétel. De a vasút. A mai napig magában hordozza a kihívást, a tervezés és a kivitelezés élményét és a bukás, a hatalmas bukás kockázatát... Az egész életem ebben a világban telt. Úgy éltem, mintha egész idő alatt játszanék csupán. És azt hiszem, imádom ezt a játékot.

Szerző: McBlade  2010.11.08. 15:35 Szólj hozzá!

- Ki a csaj? - Kérdezik a többiek csodálkozva. –

-Az új sofőröm! - nevetek fel hangosan. Senki sem érti. Gazdag család egyedüli gyereke, megengedheti magának, hogy ha kedve tartja modellekkel lógjon, ehhez képest... –

- Fiúk. Álljatok le. Nézzetek körbe és mondjátok meg. A ti kísérőitek közül ki tudná vezetni a kocsitokat? Hm? Kérdezek vissza immár komolyan. Csönd fogad. Kísérőm, akinek a nevét sem tudom még, döbbenten néz rám. 

- Dehát.. Kezdi. 

- Nyugi!-  Szakítom félbe. Remélem azért jogsid van... Mosolyodok el - . Pillanat, mindjárt jövök. A többiekkel egyeztetek, hogy és mint zajlik az eheti versenyünk.

Gazdag, elkényeztetett csemeték. Országúti versenyeken éljük ki magunkat, mert a lovaglás és a römi sosem kötött le minket. Az autók körülöttünk mindd - mindd drága sportautók. Corvette, Ferrari, Mercedes, Jaguar és két Lamborghini. Egy Countach és egy Diablo. Utóbbi az enyém. Sárga. Valahogy a sárga megnyugtat. A szabályaink egyszerűek. Csak gyári autók, tuning nélkül, a nyertes dönti el hol legyen a következő verseny és aki utoljára ér be, gyalogol. Kell a motiváció.Fél órával később a Countach papírjai és a kulcsai nálam. Kísérőm sötét haja finoman lobog az enyhe szellőben, a Diablo előtt áll, kerek formáit kiemeli a fényszóró. A hold már feljött, felhő sehol, a csillagok fényesen csillognak felettünk. Döbbenten néz rám. Mosolygok, majd a kezébe nyomom a Diablo kulcsait. Megdöbben.

- Most mi van. Kérdeztem, hogy tudsz-e vezetni, ugye? 

- Dehát... - Na, akkor mehetünk is. A Countach egy szörny, inkább gyere a Dióval.

Elsétálok. Új szerzeményemen még a verseny nyomai látszanak. Sérült első lökhárító és lezúzott bal oldal. Senki sem mondta, hogy sértetlen autót kapok. Beülök. Jobbkormányos. Igen, ezt már szeretem, így gondoltam én is. Előző gazdája, hozzám képest amatőr, nem mintha én olyan profi lennék, de az, hogy 6 éves korom óta gokartozok azért sokat hozott a konyhára. Mikor elindulunk, kísérőm, akinek a nevét továbbra sem tudom, még mindig le van döbbenve. Villogok neki, hogy kövessen. 20 perc után fordulunk be a birtokra. A garázsban mindenféle autó áll szépen sorba. Ferrari spyder, egy AMG Mercedes és még jópár mindenféle autó. A sort 2 erősen felmatricázott tuning autó zárja. A kincsecskéim. Egy Skyline és egy 86-os Hacsiroku. Hát igen. Élni tudni kell.Mikor kikászálódunk a kocsiból, a lány még mindig le van döbbenve.

- Remélem egy hét múlva ráérsz. Van egy meglepetésem a fiúknak. Kerek szemei értetlenül csillognak. - Válasz egyet és jövő héten azzal indulhatsz. Sajnos, csak a gyáriakat tudom felkínálni.

- őőő- Rendben, válasszak én? - kérdezek hirtelen. - Nézzük csak. A Diabloval látom elbírsz, talán a Spyder megfelel. Az szerintem passzol is hozzád. 

Felnevet. - Igen, azt hiszem az jó lesz. 

- Oké, akkor most hazaviszlek. Zárom le a beszélgetést.

Találkozásunk teljesen átlagos. Besétáltam egy hipermarketbe energiaitalért és cigiért. Ott állt előttem, megkérdeztem, van-e kedve kocsikázni. Kinevetett, de nem mondott nemet. Mikor közöltem, hogy ördögi autóm van, láttam, felkeltettem az érdeklődését. Mikor meglátta a sárga autót a többi között parkolni, azt hitte viccelek. Mikor elindultunk vele, már tudta, ez komoly. A nevét se tudom.Egy héttel később a közeli hegyekhez mentünk. Jól bejáratott útszakasz, többször voltunk már itt. A helyi rendőröknek esélye sincs, hiszen nem ránk vannak felkészítve, de mindig próbálkoznak. Gps-ek belőve, útvonal tiszta. Hát lássunk hozzá.

- Oké fiúk. Szóval. Ha nem gond én most 2 kocsit hoztam. - kezdek mondandómba, de ismeretlen kísérőm félrehúz. 

- Ha nyerünk megint egy kocsi plusz lesz, ugye? 

- Igen, nézek rá érdeklődve. - Látom a szemében, hogy kattognak a fogaskerekek odabent. - Elhoztam egy barátnőmet, ha nem gond. 

- Persze, nem. - mosolyodok el. De, hol is a kísérő? Először a csizmáját láttam meg, amint a Spyderből kiszállt. Majd azt, hogy szép, hosszú lábain fehér harisnya feszül, fekete miniszoknya és egy fehér blúz és szőke haj. Társaimnak elakadt a szava, csakúgy, mint nekem. 

- Hoppácska. Lássuk csak. - sétálok oda. - Figyelj, tőled sem kérdeznék semmit, csak, hogy tudsz-e vezetni? Elmosolyodik. - Igen, van egy Corsám odahaza..

- Corsa. Jó!! Ez tetszik! Amíg mi a barátnőddel kocsikázunk egyet, várj itt, jó? - Köszi. 

Miközben sétálok vissza régi - új sofőrömhöz, elmosolyodok.

- Tetszik! Látom belevaló csaj vagy, de most egyelőre koncentráljunk a feladatra. - Az autók nagyjából ugyanazok, mint legutóbb, azokkal gondolom tisztában vagy, mire képesek. Egy dologra figyelj. A fekete Diablo nagyon megy egyenesen, csakúgy, mint a Corvette. A többi inkább amolyan köztes megoldás. 

- És mit kell tudnom a Countachról? - hangzik a kérdés.

- Ó igen. Az új kedvencem. - Nos. Majd a pályán észreveszed. - Nevetek fel hangosan.

 4 kör. A szabályok a szokásosak. Felállunk szépen. Az előző verseny győztese leghátul, a vesztes legelöl. Így megy ez már jó ideje. Az autók egyenletes járása csak álca. Hamarosan elszabadul a pokol. A rajttól a Diablo jön ki a legjobban. Első sor, brutális erő. A Corvette követi, majd szépen mindenki. A nap még nem ment teljesen le, így a fényviszonyok még tökéletesek. Én leghátul a legkisebb és egyben legöregebb autóval. Az első kanyarok után, kiderül miért ezt a helyet választottam. Hiába a hatalmas erő, ha túl erős az autód, itt bizony megszenvedsz minden másodpercért. A Spyder előttem, de szépen tartja a tempót. Az AMG elmarad tőlünk, de a Diablo és a Corvette még elől. A második kör után a helyzet még ugyanaz, de senki nem tud igazán elszakadni a többiektől. Ekkor, az egyik mellékutcából egy rendőrautó vágódik közénk, a Spyder gyönyörű ívet rajzol az aszfaltra de kikerüli, csakúgy, mint én. Az ekkor már 4-ik helyen haladó Jaguar viszont nem tud mit csinálni, csúszás közben nekicsapódik a rendőrnek, aki szitkozódva száll ki, de minket ez nem érdekel. Száguldunk tovább. Kanyar kanyart követ, a Diablo csúszkál, küzködik, a Corvette próbálja megelőzni, sikertelenül. A Spyder egyszercsak meglódul és elhúz a két szerencsétlenkedő autó mellett, én követem, még épp befértem ebbe a jobbosba. Hosszú egyenes, szépen kiforgatom az autót, visít, élvezi. Mosolygok. A kocsiban felhangosítom a zenét, szükségem van rá, kell a ritmus. Balos, jobbos, hosszú egyenes, hirtelen váltás után megint egy balos majd egy alagút. Erre visz az utunk. Az alagútban mintha démonok hada énekelne. Földöntúli hangorkán közepette vágódunk ki az alagút túloldalán, amikor ismerős hang üti meg a fülem. A két rendőr az út két oldalán áll, villogó szirénával, de várnak. Hibáztak. Ekkora sebességkülönbséget ők nem hoznak be. Elviharzunk mellettük, majd a tükörben megpillantom, mekkora szerencsénk is volt. Akkor állítják fel a szöges drótot, mikor a Mercedes megérkezik. Szikrázó kerekekkel vágódik le az útról. Hoppácska. Ez most egy kicsit keményebb lesz, mint gondoltam. Morfondírozok magamban. A Ferrari szépen halad előttem, de a rutin hiánya látszik. Hiába, amennyire tudom, most csinál először ilyesmit. Kihúzódok mellé jobbra. Igen. A jobbkormány varázsa. Jobban érzem az út szélét, tudom, meddig mehetek. Melléérek, látom, koncentrál. A következő kanyar nekem kedvez. Jobbos. Szépen befordulok, majd kezdek távolodni tőle. Egyenes jön, majd kezdődik a következő kör. Nem állhatunk meg. Még nem. A zene egyre jobban kezd gyorsulni, mintha transzba esnék. Keményen markolom a kormányt, mikor a Jaguar mellett elszáguldunk. Utolsó kör. A rendőrautóban a sofőr épp cb-n beszélget. Nem számított rá, hogy jövünk még. A Corvette és a Diablo hirtelen megjelenik mögöttünk. Naigen, egyenes szakasz, előjön az erőkülönbség, de kanyar jön, lassulnak. Amikor az alagútból ismét kiérünk, felkészülök a legrosszabbra, hogy újabb szöget készítenek ki nekünk, de épp mással vannak elfoglalva. A Mercedes a feje tetején áll, sofőrje mellette ül, kezei hátrabilincselve. Pillanatnyi mélázásomból dudaszó térít vissza. Szemből egy kamion érkezik, szabályosan. Szerencsémre van helyem, beférek a Spyder elé, de úgy tűnik ez nem a Diablo napja. Hatalmas robajjal fúródik bele a teherautó elejébe. A verseny innentől már szinte sétagalopp. Countach - Spyder és a Corvette a sorrend. A győztes megnyerte az utolsó helyezett kocsiját. Hehe... Egy törött Jaguar. Jó az. A Chevy tulajdonosa, homlokát törölgetve sétál oda hozzám, miután a lányokkal egyeztetek a következő hét programjáról...

- Te. Az uncsitesóm mondta, hogy a városban jó kis utcaiversenyek szoktak esténként lenni. Nem nézzük meg, mit tudnak?

- Hm. Az bizony már egy másik játék... - mosolyodok el.

 

www.youtube.com/watch

Szerző: McBlade  2010.11.07. 23:37 Szólj hozzá!

 

40 nyár. Ennyit éltem. Nem lesz több. Fekszem a földön, egy fa tövében. Sebeim súlyosak, szép lassú halálom lesz. Senki nincs velem és ez talán így van rendjén. Az elmúlt éveket azzal töltöttem, hogy valami nyomot hagyjak a világban. Nem volt könnyű terv, hisz a világégés óta az emberiség ténylegesen kihalt. Apám, egyszerű ember volt. Egyszerű gondolatokkal. Nő, család, föld, lovak. Ó igen. A lovak. Nagy érték olyankor, amikor már a távolságok túl nagyok ahhoz, hogy gyalog tegye meg az ember.

 

Nagyapám mesélte még, mikor gyerek voltam, hogy volt idő, amikor az emberek kocsival, repülővel, vonattal utaztak. Már - már a csillagokat kísértettük, amikor az istenek megharagudtak ránk. Becsvágyóak voltunk és mohók. Mindent akartunk, de nem foglalkoztunk azzal a világgal, ami körbevett minket. Nagyapám szerint gyorsan ment végbe. Mire a tévé - micsoda nevek - bemondta, hogy baj van, már remegett a föld. Nagyanyámmal egy pincébe menekültek, ami szerencséjükre éléskamra is volt, így élték túl. Pár perc alatt vége volt, mondta. Az emberiség öngyilkos lett. Nem szenvedett sokat. Napok teltek el, mire a vihar elállt. Nem tudták mi fogadja őket, így még maradtak. Egy hét után mertek előjönni. Hol egykor csillogó városok voltak, csak üres romok. Hol egykor a virágzó emberiség tette mindennapjait, csak üresség és csend. Kihaltunk. Azaz majdnem. Voltak páran akik szerencsésnek mondhatták magukat. De ugyan mi szerencsés van abban, ha az ember tönkreteszi mindazt ami az életet jelenti neki? A hegyekben akadtak túlélők. Lovakkal, járművekkel, gépekkel. Ezekből, miután a civilizáció fejest ugrott egy dögkútba hamarosan használhatatlan kacat lett. Az élet új értelmet kapott. Mindenért meg kellett küzdeni. Mintha egy pár - száz évet visszafejlődtünk volna. Mesélte mindig nagyapám.

 

Apám már nem volt ilyen. Őt megedzette az élet. Az új élet, amit a XXII-ik század tartogatott számunkra. Olyan helyen éltünk, ahol viszonylag jó termőföld volt és könnyen megtermelhettük azokat a javakat, amikre szükségünk volt. Hosszú évek alatt apám sikeresen összegyüjtött annyi élelmet, szerszámot, hogy tudott venni 2 lovat. Büszke volt magára és mindarra amit elért. Gyerekként sokat segítettem neki. Kellett, mert nem volt más lehetőség. Apám szűkszavű ember volt. Elmondta amit tudnom kellett, de azon kívül ritkán beszélt. Anyám annál beszédesebb. Mint a tűz meg a víz. Szükségük volt egymásra, egyedül semmik, de együtt az életet adják.

 

És én? 18 évesen banditák támadták meg a tanyánkat. Mindent elvittek. Apám ellenállt. Anyám ölték meg először. Apám keserves halált halt. A lovaik után kötözték majd hosszú kilómétereken át húzták. Ott, hol hetekkel korábban még az életet adó búza és kukorcia volt, most csak a lekaszált tarló volt. Mikor elmentek otthagyták vérbe fagyott apám. Hangosan röhögtek.

 

El kellett onnan jönnöm, mert minden ami maradt apám csúfos bukására emlékeztetett. Nem maradhattam. Tennem kellett valamit, ami megakadályozza az ilyeneket abban, hogy ártsanak azoknak, akik kínkeservesen megszenvednek a mindennapi betevőért. Hosszú éveken át barangoltam, de magányos tanyákon, megcsúfolt és tönkretett családokon kívül nem láttam mást. A gyaloglástól lábaim megerősödtek. Többször szerezhettem volna lovat. Lophattam volna, de tudtam, akkor olyanokká válnék, mint akik kiírtották a családom, mint akik kiírtották az emberiséget. És ez volt az utolsó dolog amit akartam. Gyalogoltam hát, mert voltak olyanok, akik megölték a jövőm...

 

Pár nappal ezelőtt találkoztam velük először. Barátságosak voltak. Megkínáltak ennivalóval és tiszta vízzel. Lovaik voltak. Szépek, egészségesek. Nomádoknak mondták magukat, akik lótenyésztésből élnek. Felmerült bennem, hogy egy időre esetleg csatlakozom hozzájuk. Invitáltak, elfogadtam. Tegnap aztán, egy tanyához értünk. Egy házaspár élt ott, 2 lányuk volt. 16 talán 17 nyarat értek meg. Beszélgetni kezdtünk velük, elmondtuk mi járatban, hogy csak 1 - 2 napot lennénk itt aztán utunk továbbvisz.

 

Ekkor minden elromlott. Az egyik nomád, akit most már tudom, hogy ugyanolyan bandita, mint azok, akkor 18 éves koromban tönkretettek mindent... Megpróbáltam megakadályozni, hogy megbecstelenítsék a lányokat, de hamar rádöbbentem, ehhez egy magányos ember, egy paraszt fia, aki egész életében menekült, kevés. A tanyasiakat megölték, engem a lovaik után kötöttek. Röhögtek rajtam, majd elkezdődött... Több száz méteren át húztak maguk mögött a földúton, majd egy fánál megálltak. Eloldoztak, majd levizeltek... Röhögésük még most is visszhangzik a fülemben... Senki sincs velem és ez talán így van rendjén. Nyom nélkül tűnök el..

 

 

Szerző: McBlade  2010.11.05. 07:29 Szólj hozzá!

 

Rámnéznek és apám látják. A dicső harcost, aki ott volt Thermopülénél, harcolt Leonidasz mellet. Dicső halált halt, népéért, családjáért. Az embert, aki életét adta értünk, aki mindenét feláldozta azért, hogy belőlem, belőlünk dicső harcos legyen, hogy népünk fennmaradjon. Apám, akit sosem láttam, apám akinek szavai sosem visszhangoztak fülemben.

 

Mikor az első próbákat kiálltam, anyám büszke volt. Az öregek mosolyogtak, mikor dicsőséggel tértem haza az első csatából és mikor számomra megfelelő feleséget választottam. Fiam, állítólag olyan mint apám és mint apám apja. Harcos fajta. Párom, szerelmem belehalt a szülésbe, de a fiú túlélte. Az első pár napban anyám aggódott, hogy vajon túléli-e ezt a sokkot. Ha spártai és igaz spártai túléli. 8 éves korában már nehezen talált magának ellenfelet korosztályában, erős volt, fürge és ravasz. Nem tudom ezt honnan örökölte, de félelmetesen gyors észjárású a fiú.

 

Mikor a perzsák ismét megtámadták országunk, a vezetők, csapatot állítottak fel. Athén, Spárta és még egy pár kisebb város adta a sereg gerincét. A többi katona a külső tartományokból verődött össze, de össze sem lehetett hasonlítani a mi seregünkkel. Mi erre születtünk. A harc, az éltet bennünket.

 

Az első ütközetek nem voltak jelentősek, csak kóstolgattuk az ellenséget, pár tucat fős veszteség. A gyengék gyorsan halnak. Csak az erős, a katona élheti meg, hogy hosszú halála legyen.

 

Pár hete zajlott már ez a fogócska. Hol ők, hol mi foglaltunk el kisebb - nagyobb területet... Olyan területet, ami valaha dicső Görögország földje volt. Az istenek haragszanak ránk! Miért nem lehet végre egy olyan ütközet, amiről álmodunk? Amire neveltek minket? Hol a pajzs - pajzsnak feszül. Hol eldől az ő vagy a mi kardunk a gyorsabb?

 

Telnek a napok, de nem történik semmi. Kiéheztetés, mondják a vezérek. Fenéket! Csak magunkat fárasztjuk. Sajnos családom nem befolyásos. Hogy lenne, hisz apám halott, semmit nem hagyott ránk, csak a pajzsát és a kardját. A lándzsája beletört valami idegen országi lénybe, így azt holttestével elégettük.

 

Egy kard és egy pajzs. Illetve a hagyatéka, a büszkeség, hogy harcmezőn meghalni az igazi, a dicső halál egy spártainak.

 

Esténként a tábortűznél társaimmal tárgyaljuk az az napi eseményeket. Nem vagyok nyugodt. Zavar ez az egész. Mire megy ki a játék?

 

Pár napja az egyik vezér mikor közöttünk sétált és próbált velünk beszélgetni kifejtettem neki problémám a csatáról. Furán nézett rám, nem értette, mi ilyen sürgős számomra. Fiam mellettem. Már elbírja a pajzsot és a kardot. Erős és okos fiú. Csöndben hallgatja amint vitába keveredek az egyik felettesemmel. Ekkor még nem tűnik fel...

 

Napokkal később még mindig csak ez a harcmodor jellemez minket. Kitelepítés, felgyújtás értékek elhordása. Fárasztó ez és csöppet sem dicsőséges számomra. Csak macska - egér játék. Ismét jön a parancsnok. Mikor meglát, komor arccal állok fel és emelem szóra a kezem, de megálljt int. Nincs szükség eféle beszédre ilyen időkben! Dehát Zeuszra? Mégis mit csinálunk mi? A saját földünket tesszük tönkre ahelyett, hogy megvédenénk? Mégis mi történik? Rámnéz és elsétál. Arra sem méltat, hogy megálljon... Utánnamennék, de fiam visszafog. Ne tedd atyám, hallom halk, de határozott hangját...

 

Hetek telnek így. Görögország haldoklik és mi csak égetünk és pakolunk. Egyre többen vagyunk, akiknek ez nem tetszik, egyre kevesebb ember gondolja úgy, hogy ezt így sokáig lehet folytatni, de a vezérek utasítása az, égetni, pusztítani!

 

Az egyik este, mikor bort osztanak, közlik, holnap csatába megyünk. Ezért a bor. Bor? Csata előtt? Őrület. Tiszta fejjel akarok csatába menni, nem borgőzös gondolatokkal! Egyébként is milyen bor ez? Görög? Honnan? Hát persze, mi foglaltuk le a tegnapi faluban! A saját népünk sarcoljuk!

 

Felkelek. Kardom a kezemben, de csak magamnál tartom. Nem tudom miért, szükségem van rá. Érezni akarom a súlyát, a tapintása megnyugtat. Elindulok a sátor felé. Nincs sok, csak a vezérek kiváltsága a sátor. Athéni szócséplők. Sátor. Nyáron. Görögországban!

 

Belépek és megdöbbenek. Többen állnak egy asztal körül, iszogatnak, ünnepelnek! Ugyan mi ünnepelnivaló van a csata előestéjén? Ugyan mit lehet ünnepelni akkor, amikor még egy kardcsapást nem tettünk, csak népünk földjét égettük? Az egyikőjük feláll. Rámnéz. Kifelé spártai!

 

Hirtelen mozdulok, hogy lesújtsak rá. Ekkora sértést nem viselek el. Egy senkiházi engem ne utasítgasson. Vágásom gyors és pontos, de nem talál. Szúrást érzek az oldalamban, majd megforgatják a kardot. A vért... Elfelejtettem a vértem. Lábam gyenge, kezem már nem bírja el a kard súlyát, amit pedig mindig szerettem. Acél csilingel a kövön, amire ejtem, arcom oldalrafordítom még utolsó erőmmel...

 

Apám dicső halált halt a népéért, én ostobát. Az öregek mosolyogtak, mikor nősültem, de most... Most nem mosolyog senki. Oldalamból kiálló kardot az az ember fogta, aki gyors volt és okos... Nem úgy, mint az apja... Vállán a vezér keze. Mosolyog, nem úgy, mint én...

 

 

Szerző: McBlade  2010.11.05. 07:28 Szólj hozzá!

 

Elérkezett a nagy nap. Itt az idő, hogy atyámnak és népemnek megmutassam, méltó vagyok a tiszteletükre. Törzsünkből többen értük el egyszerre ezt a kort. Apám izgatott, anyám szintúgy. Félelemmel telve, de büszkén tekintenek rám és az elkövetkező 4 napra, amelyben megmutathatom érdemes vagyok megbecsülésükre. A sátrunkból kilépve megpillantom társaim, akik szigorú tekintettel állnak szüleik mellett. Körbenézek, a falu eljött, hogy megnézze, miként válunk férfivá. Apám hozza a kellékeket, amik szükségesek az elkövetkező pár napban. Egy pár saskarommal kivert bőrszíj és egy hosszú egyenes faág. Büszkén mutatta már az elmúlt évek során nekem, hogy annak idején ezeket használták az ő avatásakor is, így a folytonosság nem szakad meg. A szíj több helyen már szakadt, de ő biztos benne, hogy még így is alkalmasak a feladatra. Összegyűltünk hát a falu közepén, ahol rendszeresen tartunk különféle ünnepeket, táncokat. Most az én időm jött el... Megkötöznek, a karmok a húsomba vágnak, de nem mutatom a fájdalmam. A nap süt egészen magasról.

 

Egyszerre mozdulunk. 6-an vagyunk, mindd - mindd kíváló, bátor fiatalok, akik az elmúlt évek során többször is megmutattuk már rátermettségünket, több közös kalandunk volt már együtt... Tulajdonképpen barátok vagyunk. Mozgásunk finom, határozott, koordinált. Nem lesz gond.

 

Már órák óta rójjuk a köröket, táncolunk, verítékben úszva. Némelyikünk még mosolyog, de a fáradtság első jelei már mutatkoznak. Lépéseink még kivehetőek, jól megtanultuk, hiszen erre készülünk évek óta. A karmok, már felsértették a bőröm, alatta kiserken a vér... Vizet kapok anyámtól, jól esik. Megújult erővel folytatom a táncom, amikor egyszercsak finoman, mintha a távolból egy bölény bőgését hallanám... De nem, ilyen közel nem szoktak jönni... Folytatom a táncom, nem állhatok meg.

 

A nap lement, fáradunk. A frissítő víz is csak ideig - óráig képes elmémet tisztán tartani. Táncolunk, mert kell. Karomon megalvadt vér nyoma, lábam egyre nehezebben emelem. Kitartunk. Az első csillagok már órákkal ezelőtt megjelentek, a tábortűz is hangos ropogással jelzi, hogy már egy jó ideje meggyújtották. Réveteg álmomból arra ébredek, hogy megbotlok. Megtartom az egyensúlyom és egy pillanat alatt magamhoz térek. Álmot láttam. Szárnyaltam, magasan, a tábor felett.. Láttam a közeli hegyeket, a távoli tavat, ahova nyaranta lejártunk társaimmal és a távolban a bölénycsordát...

 

Anyám ismét vizet ad. Arcán kétségbeesés és büszkeség. Boldog, de aggódik. Táncolok, mert ezt végig kell csinálnom. Nem élhetek szégyenben. Pár perccel a hűsítő kortyok után ismét álmot látok, de most mást. Egy őz rohan előttem, apró vagyok, de gyors. Hallom saját lihegésem. Oldalra pillantok, társaim velem vannak. 6-an vagyunk, mind vadászunk. Az áldozat cikázik a bokrok között, de mi tudjuk mit kell tennünk. Pár perc és már a húsából lakmározunk. Az egyikőnk velvonyít... Farkas vagyok...

 

Egy újabb botlás. A nap lassan felkel. Iszonyatosan elfáradtam, de még csak az első nap telt el. Anyám nem aludt, apám nem látom. Vizet kapok. Hirtelen hidegsége végigmarja a torkom, kiköpöm. Fáj. Nem kell. Szédülök. Érzem, már a szíj is kivágta a karom, körben, ahogy apám megkötötte rajtam. Minden csomó egy másik pontot nyom a karomon...

 

Érzem, ahogy hirtelen belémhasít a fájdalom. Felbődülök, megfordulok. A csorda többi tagja továbbrohan, én megállok. A vezér nem menekül, megvédi a csordát. Többen vannak. Nyápic, kétlábú lények, mindenféle idegen állatbőrökbe burkolva. Még csak saját bundájuk sincs. Nevetségesek. Hátrapillantok, a csorda távolodik. Csak 6-an vagyunk. 5 ifjú bika és én. A vezér. Felbőgök és fújtatva feléjük rontok. Pár elugrik előlem, de van amelyiket eltalálom. Szánalmas, életképtelen népek. ÉN vagyok a csorda bikája én megvédem a fajtám... Az első nyílvessző belémfúródik, nem érzem a fájdalmat, de egyre több és több találat éri testem...

 

Ismét feljöttek a csillagok. Egy újabb botlás és anyám bátorító szavai csengenek a fülembe... Vizet nem kérek. Táncolok. Forgok, rúgom a port amennyire erőmből telik. Már csak 4-en vagyunk.Ketten időközben kidőltek, feladták. Félájult szavaik visszhangzanak a fejemben...

 

Sötét van. Körülölel a föld. Érzem, ahogy lüktet, benne vagyok, de nem félek. Érzem a levegőt, közel a felszín. Elindulok kifelé, finom apró mozdulatokkal haladok, hogy ne keltsek zajt. Megpillantom a csillagokat. A friss levegő finoman borzolja bundám, fülem és bajszom. A bokrok alatt mozgok, lassan hangtalanul, lehetőségeimhez mérten. Ekkor egy ág reccsenését hallom. Minden erőmet bevetve futni kezdek... Mellettem, előttem 2 másik testvérem látom, az egyikőjüket elkapja egy farkas. Azonnal végez vele. Én futok tovább, futok, mert ha megállok az a vesztem jelentheti.

 

Újabb botlás. Magamhoz térek. Sötét van még mindig. Anyám csak annyit mond harmadik éjszaka. Már csak ketten vagyunk. Társam magas, szikár, izmos fiú. Haja izzadtságtól csomós, szemei mintha ki lennének fordulva. Üvölt, túlvilági hangon... Tánc. A táncot nem szabad abbahagyni. Anyám vízzel kínál, bólintok, megitat. Jól esik. Lépteim fáradtak, lassulok, de nem adom fel.

 

A saját lihegésemre ébredek. Sötétben sétálok lassan. A patak felé tartok, ahol majd halat foghatok, vagy útközben valami kisebb vadat ejthetek, mert éhes vagyok. Öles lépteim alatt recsegnek, ropognak az ágak. Leérek a vízhez, ahol a pisztrángok szoktak felfelé úszni ilyenkor. Beállok a hideg, gyors folyású patakba, ami hasamat mossa. Hideg, de jól esik. Várok, nézek, figyelek... A halak, fénylő, gyorsan mozgó csillagokként ugrálnak el mellettem, amikor egy alakot látok a víz partján. Arca ismerős, de nem tudom honnan. Láttam már. Többször. Felé fordulok, kezeit leengedve, nyugodtan sétál felém a vízben. Tenyerét felém fordítva, megáll előttem. Rámnéz. Hallom a hangját, de nem látom, hogy a szája megmozdulna. Annyit mondd... Tedd meg. Magamhoz ölelem. Egy roppanás, majd a test elernyedve úszik lefelé a patakban... A víz sodrása erős..

 

Újabb botlás. Kinyitom a szemem. Egyedül állok a tér közepén. A ketté tört rúddal a karjaimra kötve. Mindenki döbbenten tekint rám. Talán valami rosszat tettem? Talán szégyent hoztam családomra, apámra? Körbeállnak, de senki sem jön közel. A főnök lép elő a sorból és csak annyit mondd: megállhatsz. Lépteim lassan, nehézkesen hagyom abba. A tánc szinte már olyan volt számomra, mint a szívverésem. Légy üdvözölve körünkben: sámán! Dehát... Van sámánunk. Ő is jelen van... Ilyedten nézek körbe, hogy lássam a tekintetét... Ekkor döbbenek rá, hogy őt láttam álmomban... Megrémülök a gondolattól. Ismét megszólal a főnök. Nyugodj meg. Csak egy sámánunk van: Te. De, de mi történt vele? Kérdezem már szinte kétségbeesetten. Meghalt. Szólal meg a főnök hosszú csönd után. A holttestét a pataknál találtuk meg. Egy medve ölte meg...

 

 

Szerző: McBlade  2010.11.05. 07:27 Szólj hozzá!

 

Kint áll a napon. Csak rám vár. Tudom, érzem ez most jó lesz. Áll a napon, sütkérezik a napsütésben, mosolyog. Formás idomait nézegetem. Körbesétálok, megsimogatom gömbölyded alakját. Méghogy csúnya? A legszebb mindd között és csak az enyém. Lépteim hangosak. A csizmám minden lépésnél megcsikordul... Hát igen, valamit csinálni kellene ezzel, mert ez így elég ciki. A bőrruha feszül a mellkasomon, a kesztyű a sisakban. Kulcs a kezemben. A kellemes nyári nap finoman melegíti a hátamon a ruhát. Még egy kör séta a "kedves" körül. Szép, tiszta... Behelyezem a kulcsot, kuplung behúz, elfordít...

 

A fordulatszámmérő végigszalad a teljes tartományon, de várok, még nem indítom be. Mintha ez csak az előjáték lenne... Várok, mosolygok. Tudom, hogy mi fog történni, amint megnyomom a gombot. De várok... Rendben. Itt az idő. Megnyomom a gombot és várok... Nem történik semmi... Nemjó.. Valami nem jó. Lekászálódok a motorról, a bukót a földre teszem. Jár az agyam, vajon mi lehet a gond. Kulcs ki, ülés levesz... Ó a csodás technika. Az akkumulátorról lecsúszott a csatlakozó. Korrekt. Kezdjük előlröl. Kulcs be - gyújtás ráad. Az ülést még nem teszem vissza a helyére, ki tudja, mi történhet még... Kuplung, önindító. A motor finom robajjal adja a tudtomra, hogy szeret szívatni. Engem. Mosolygok. Te hülye picsa, ha ellenkezel is, tudom, mitől indulsz be... Rágyújtok egy cigire, hagyom hogy bemelegedjen. Te mocsok, csak induljunk el, olyat kapsz tőlem...

 

A szomszédok már megszokták, hogy ha motorozni megyek, ha csak pár km-re akkor is melegítem a járgányt egy pár percig. A ceremónia része. Előjáték, de már közel az indulás. A cigit elnyomom, kidobom, legugolok egy párszor a motor mellett, hogy a protektorok a helyükre kerüljenek. Kesztyű fel, sisak a fejre... Az ülést már visszaraktam a helyére, most már nyugodtan ülök a csutkákat markolva.

 

A ház elől, lassan, megfontolva fordulok ki, a gumik még hidegek, nem érdemes gyilkolni. Süt a nap, hova rohannék? Csak cirkálok egy kicsit, nem rohanok sehova. Kiérve a városból, még mindig csak poroszkálok, nem forgatom a motort, nem, ez most itt nem arról szól... Egyszercsak egy fekete autó zúg el mellettem, olyan közel, hogy majdnem leborulok a motorról... Hogyaza. Visszaváltok kettőt, a gép életre kel a lábam között. Üvölt, hisz így akarom, meglódul. Az út egyenes. Bár a minősége nem tökéletes, a tempót növelem. 100 fölött járok, a motor hangszínt vált. Már visít. Szigorú tekintettel nézem az előttem haladó autót. Közeledik, de tovább gyorsítok. Miért? Nem tudom. Mérges vagyok. Meg kell büntetnem. Magam vagyok a két lábon járó - guruló igazságosztó. Kell, meg kell büntetni.

 

Ahogy haladunk kilómétereken keresztül, elhagyunk pár autót. A cammogó tempójuk felrémlik előttem. Pár perce még én is így poroszkáltam, amikor kizökkentettek. Mint egy kapcsoló, vagy inkább biztosíték váltottam át a nyugodt motorosból a megvadult fenevaddá. Tisztában vagyok motorom és a saját képességeimmel, de amíg lehet, amíg tudom, hogy biztonságban vagyok, teszem, amit tennem kell. Régi barátom gondolata rémlik fel előttem ebben a pillanatban... "Tudod mi történik, ha teljes protective cuccban kiugrok a 10-ikről? Nem, nem tudom. Hát semmi, felkelek és elsétálok". De én nem vagyok ő. Én igenis "halandó" vagyok. De erre most szükségem van. Az adrenalin már forr az ereimben. Közelvagyok. Utolértem. Az autó egyenletes tempóval halad, nagy sebességgel, de egyenletesen. Hehe. Van még tartalékom. Igaz, hogy a motorom nem nagy, de könnyű és erős. És én sérthetetlennek érzem már magam. Meghúzom a markolatot. A motor felpörög. Üvölt, én elmosolyodok, mikor az autó mellé érek egy pár másodpercig tartom vele a tempót, majd ráhúzom csutkára, befekszek a plexi mögé, a sisakom a tankhoz ér... Elmegyek mellette. Motorom hangja, mint egy vágási-malac visítása. Távolról inkább egy forma 1-es versenygépre hasonlít. Libabőrös leszek. Ezaz bébi, erről van szó. Az első kanyarnál visszaveszek. Párszáz méterrel mögöttem az autó, nem éri már meg játszani a hőst. Nyertem. Felülök, már csak a jobb kezemmel tartom a kormányt, a balom a csípőmre teszem. Megalázom... Gondolom én. Az, hogy ő mit gondol, nem érdekel.

 

A kanyar után zúgva száguld el mellettem ismét, de már nem foglalkozok vele. Nem ellenfél. Visszaváltozok a nyugodt vidéki fickóvá, aki kijött poroszkálni az útra a jó időben. Az első települést elérve lassan megyek. A motor pörög, kis köbcenti, nagy fordulat, sebesség a limiten belül. Megtehetem. Aki lát, mindenki megnéz. Ezért motorozok. Önmutogatás, jól esik. Zöld, hangos motor. Lassan, de feltűnően közlekedik. A városból kiérve, haladok tovább.

 

Felveszem a közlekedők tempóját, nem sietek. Nincs hová... Az első lehetőségnél lefordulok jobbra, be a városba, a folyóparthoz. Ott, megállok. Leszállok a motorról, de még hagyom járni. Egy pad van a közelben, pár méter. Leállítom hangos "szeretőm", ne zavarja a horgászokat, majd leülök, elszívok egy cigit, nézem, ahogy csatakosan a bogaraktól áll a folyó gátján. Mosolyog. Tudom, hisz én is így teszek...

 

 

Szerző: McBlade  2010.11.05. 07:27 Szólj hozzá!

 

Hát eljött megint az idő. Mehetünk vásárolni. Alapvetően nincs is ezzel semmi bajom, de az, hogy ennek miért kell ilyen "ünnepnapnak" lenni, nem értem. Az ember elmegy a boltba, megveszi ami tetszik neki és jó is rá, megfelel az ízlésének, passzol a cipőjéhez, a körméhez, a hangulatához... Nem értem.

 

Elindultunk a plázába. Merthát, hol máshol lehetne egy viszonylag kis helyen ennyi boltot végignézni. Szóval pláza. Az első fél óra parkolókereséssel telt. Még jó, hogy a teremgarázsban tudok "játszani" a kocsival, kövér gáz, visszhang, sípolás... Nicsak, egy suzuki megint feladta. Én nyertem. Vihogok. Párom már hülyének néz... Pedig szerintem jó móka. :) Sikeres parkolás után, elindulunk befelé.

 

 

Földszint. Ezen a szinten viszonylag gyorsan túljutunk. Már kívülről látszik, hogy némelyik bolt nem kifejezetten drágám ízlésvilágát képviseli. Nagyon extravagáns és túl hivalkodó... Ez jó. Már kezdtem megijedni egy pillanatra, hogy egy 17 éves tinilánynak akar öltözni. Szóval az első szint kilőve... Azaz csak majdnem. Visszafordul. Úristen. ÉN láttam a cimkét azon a ruhán. Nézi. Látom az arcán, hogy épp lelki szemeivel veszi fel a ruhát.. Én meg már látom szemeimmel amint veszem le róla... Hmmmm... Kézenfogom. Menjünk csak be, fel kellene próbálnod. Meglepődik, de nem ellenkezik. Kiválasztom neki azt amit a kirakatban kinézett magának. Remélem passzol a méret... (igyekeztem inkább alá célozni, mert, ha teszem azt nagyobbat választok, abból még problémáim lehetnek) Rámnéz. Mosolyog. Édes vagy, de ez rám kicsi... Huhh... Nem én mondtam. - mosolygok magamban. Kiválasztja azt ami már az ő mérete. Lelkes, izgul, vajon, hogy fog állni rajta. Én is. Pár perc molyolás után elhúzza a függönyt. Hm. Nem is rossz. Egész pofás benne... - Nem, nem tetszik mert ... és innen már nem is érdekes a dolog. Körbenézek, hátha van valami hasonló, de mégsem ilyen, hanem olyan ami... Hm. Ez jónak tűnik. Míg veszi le az előző ruhát, benyújtom az új választottam... Naaa, hát ez mi?! Nemáár, szerinted egy ilyet komolyan felveszek? - Igen, mert idehoztam. Próbáld fel! Neeem! Hallom ellenkezik, de nem mozdulok. Elveszi. Na. Addig is nyugodtan körbetudok nézni. Férfitársaim, mint a zombik mennek párjaik után, kísérik a lelkes és elmélyült nőket, akik úgy tűnik épp itt találják meg a hétvégi / esküvői / akármilyen ruhájukat.

 

Gyanús a csönd odabent. Benézek. A ruha rajta, nézegeti magát a tükörben, de nem szól. Egy szót sem. Valami nem kerek. Nem szokott ilyen lenni. Semmi kritika, semmi ittnemjóottnemjóésegyébkéntis... A végén még kiderül, hogy sikerült jól választanom? NEEEEEEM, nem jó, mert... és innen már húzom vissza a függönyt. Hát persze. Láttam a szemében, hogy tetszik neki. Előnyös, ott kiemel ahol kell és ott takar, ahol nem... De én választottam és ez megrémíti. Sebaj. Kiadja a két ruhát, felöltözik, függöny el. Körbesétál, még keresget, majd rámnéz. Mehetünk.

 

Első szint. Na, itt már nehezebb dolgom van. Sok a fehérnemű... Az pedig veszélyes. Rámnézve. A mozgólépcső után, mint akit kilőttek, meglátta. Én is. Ez most fájni fog. Becsörtet, mint vaddisznó a makkosba... Jesszusom. Csak azt látom, hogy egymás után veszi le a bugyikat - melltartókat. Ez legalább egy évre elég lenne... Nemár. Megáll. Gondolkozik. Jó, ez jó. Ha lassul, tudom tartani a tempót, le tudom beszélni arról, hogy az egész boltot megvegye. Megáll. Nézi a fogason lévőket, a kezében lévőkkel hasonlítgatja... Megfordul, egyet - kettőt - majd szépen lassan mindet visszateszi. Mi történt?? Nem értem. Rámnéz, mosolyog. Mehetünk. Végképp nem értem. Zavar támadt az erőben és nem tudom hovatenni. Mivanitt? Kilépve a boltból közölte, hogy nem ezért jöttünk. Oké. Ezt már szeretem. Használja azt a csinos kis fejét. Jó! NEEEEEE! Meglódul. Meglátott valamit. Csizma... Ennyi. Az ellen nem tudok védekezni. A csizma / cipő a gyengéje. NAGYON. Nézi a kirakatot, nézelődik befelé. Látom, ahogy jár az agya... A gondolatok csak úgy cikáznak a fejében, ahogy a szemei a készletet pásztázzák. Elindul, de nem befelé. Komolyan nem értem. Ez a nő csupa rejtély. Még ennyi idő után is elmondhatom, tud újdonsággal szolgálni... A szintet ezek után gyorsan kivégezzük, csak sétálunk, de venni nem veszünk semmit, még csak nagyon nem lassítunk le egy kirakat előtt sem.

 

Második szint. Fáradok. Itt vagyunk már ki tudja mi óta, venni még semmit nem vettünk, de én már kezdek gyengülni. Bébi, együnk valamit. Épp éhenhalok. Rámnéz, mintha egy meditációs gyakorlatot szakítottam volna meg. Továbbmegy. Imhát így vész el a férfitársadalom. Elgyengülve, éhhalált halva egy plázában. Jobbra fordul az egyik sarkon, eltűnik a szemem elől. Már látom, hogy hovalett. Meki. Basszus, imádom ezt a nőt. 2 sajtburi elég, hogy tovább bírjam még egy órát, vagy kettőt. Veszünk még egy kólát, hogy csöndbe legyek. Mehetünk. Nem sietve sétálgatunk, mindenféle kirakatokat nézegetünk, órás, késes, játékbolt, mindenféle. Közben csevegünk, hülyeségekről viccelődünk, meg arról, hogy az a csaj, aki épp most sétált el mellettünk elmehetne halál-angyalnak is, olyan szép a sminkje. A szinten körbeérve már csak egy emelet van és még csak nekem vásároltunk. Ennivalót.

 

Harmadik szint. Ezen a szinten könnyű dolgom lesz, gondoltam. Mozi - játékterem és egyéb NEM-ruházati boltok vannak. Mikor felérünk rámnéz... látom. Tudja, érzi, meglátta.. végem. Elindulunk, kézenfogva, ő irányít. Azt szeret, irányítani, én meg hagyom. Ha ez teszi boldoggá, ám legyen... Határozottan elindult az egyik kirakat felé. Uramatyám. Ez drága lesz. Ha innen kell vásárolnunk, az nekem fájni fog. NAGYON. Besétálunk és mint a gyerekek a játékboltban. Mosolyog. Szeretem, ha mosolyog, főleg, ha így. Ilyen üdvözült mosolyt nem sok helyen látok tőle... Elindul, lassan méregeti a ruhákat, mint egy ragadozó. Távolból, lassan, megfontoltan. Megindul, kiemel egyet, visszatesz. Megint... és megint. Na, én inkább leülök. Hol egy szék vagy egy pad. Áhh, itt. Leülök, odajön. Rámnéz. Nem szól, csak mosolyog. Jó felkelek, megyek én is veled... Nézegeti a ruhákat, válogat, méreget... Rámnéz. Jó, mehetünk. Megdöbbenek. Mi? Menjünk, nincs itt semmi ami tetszene... Dehát... nincs másik bolt életem! nem baj. Majd átmegyünk a másik plázába...

 

 

Szerző: McBlade  2010.11.05. 07:25 Szólj hozzá!

 Imádom a homokozót. Ha anyu egy kellemes nyári napon levisz az udvarra játszani, míg ő a szomszéd nénikkel beszélget tudom, hogy ráérek építeni egy jó nagy várat. Kedvencem, ha esetleg tudunk valahonnan vizet is szerezni, hogy a várárkot megtölthessem vízzel... Na egy olyan várnak nincs is párja.

 

 

Idejét sem tudom, mikor történhetett már... Talán tegnap volt. 

A szomszéd Katival lent voltunk. Helyes kislány, de még csak 5 éves... Nem érti meg a bonyolult dolgokat, de én? Én már iskolás vagyok. Le tudom írni a nevem. Akár a homokba is. 

 

Szóval, lent vagyunk, a környékbeli gyerekek még az oviban vagy az iskolában. Van aki épp most ért haza, a Géza... Kiabálva tájékoztat minket, hogy csak meguzsonnázik és jön... Gézukának nagyon komoly lapátja van. Majd karácsonyra én is ilyet szeretnék. Jó nagyot lehet vele meríteni. Nem olyan kis nyeszlett, mint az enyém. Már többször kicsúfoltak, hogy az enyém milyen kicsi... Nem értem. Homokozni tökéletes. Katika még sosem nevetett ki a lapátom miatt. Érdekes. A lányok a tehetségem értékelik, nem a méretet... 

 

Mikor anyának elmeséltem, hogy miért csúfolnak, a szomszéd bácsi hangosan kinevetett és csak annyit mondott. Ne izgulj, megnő az és akkor a lányok még mindig szeretni fogják.. Hát, nem tudom, egy lapát hogy nőhet meg, de ha ő mondja...

 

Szóval a várárok. Sajnos pár nappal ezelőtt egy hasonló tervű - vizes - árkos várat csináltunk... Hogy miért sajnos? Jött a PISTI! Pistiről tudni kell, hogy van biciklije. Egy olyan béjemiksz, vagy mi. Az apukája kamionos, mindent megkap. Szóval odajött a PISTI és átugratott a váron. Aztán mikor megfordult, megállt a közepén és elkezdett kaparni. Szegény Zitának olyan lett a ruhája. Mondjuk, anyukája mondta neki, hogy ha összekoszolja a szép új ruháját, akkor többet nem jöhet homokozni. Vigyázott rá. Tényleg... De a Pisti... Az összes homok a hajára és a ruhájára ment. 

 

Pistit sosem szidták le. Az anyukáka sokat dolgozik. Anya szerint valami kufa vagy mi. Nem tudom, egyik boltban sem láttam még... Nemmintha olyan sokat járnék boltba, de amelyikben voltam, abban nem láttam... Az apukája meg kamionos. Őt is még csak 2x láttam. Egyszer eléggé fáradtan kiesett a kocsiból, mikor megérkezett, egyszer meg mikor elköszönt a Pisti anyukájától... Az ő családjuk tökéletes. Látszik, hogy mindenki szereti a másikat. Azt mondta a Pisti apukája, hogy... húúú, mit is mondott... Ja. "Üdvözletem a kutyának meg anyádnak..." vagy valami ilyesmi. Hm. A kutya miért fontos, nem tudom... 

 

Szóval vár. Homokozólapát, Kati és a Géza a nagy lapátjával. Az alapok kiásása mindig könnyen megy. Ilyenkor még tudom használni azt a piros vödröt amit a mamától kaptam szülinapomra. Szép piros vödör. A füle már egy kicsit megnyúlt, de szeretem ezt a piros vödröt. Haladtunk szépen. Kati elkérte a lapátot azzal segített... Mikor megvoltunk ezzel, megérkezett Géza is. Hozta a lapátját... Persze ilyenkor az történt ami szokot... Kati el akarta kérni a lapátot, miközben az enyémet eldobta. Ezek a lányok... Sosem becsülik meg azt ami az övék. Szóval Géza nem adta a lapátot. Ott veszekedtek az alap közepén, Kati már- már visítva kérte. Géza nem adta. Ő már 8 éves, nem lehet csakígy elkérni a lapátját... Ó nem... Pár perces huzavona után Kati kicsavarta a kezéből a lapátot és elkezdett volna ásni, de Géza meghúzta a haját... Ebből persze megint visítás lett.. Kati anyukája csúnyán nézett rájuk én persze ott sem voltam... Volt nekem elég bajom azzal, hogy a már megkezdett várat tökéletesítsem. 

 

Egy pár perces sírás után felajánlottam Katikának a lapátom, hogy ha akar játszhat vele... Elfogadta. Azonnal megnyugodott. Hehe. Még a nyelvét is kinyújtotta a Gézára... "Az ő lapátja egyébként is szebb..." Ennek örültem. Anya már másik nénivel beszélget. Leültek és néha rámnéz. Mosolyog. Látja, hogy milyen okos vagyok.

 

Hm. Ezt a fiút nem ismerem. Egy új fiú jelent meg a homokozó szélén. Egy egész csomag homokozó fomrája van. Csillag, meg vártorony, meg várfal... Húúú. Micsoda kincsek. Gézával egyidősek. Egy osztályba járnak. Arrébb tolnak, hogy ezt a várfalat nézd, így... Ide egy tornyot... és ide meg egy kaput... Ekkor előkerül egy medzsboksz. Hűűű . Egy kisautó. Szép, csillogó a teteje. Forog a kereke... Egyre kevésbé férek a várhoz. A közepe már kész. Ott áll a csillogó medzsboksz. A várfal két körben fut a csillogó autó körül. "Nézd, te kisfiú..." szól hozzám a Géza osztálytársa... Ott simítsd le és akkor majd a korvett ki tud gurulni messzire...

 

Egyre messzebb kerülök a vártól, a váramtól, aminek én ástam ki az alapját, én ástam ki a várárkot... Szomorú vagyok... A lapátom is elveszett... Talán Katika eldobta valahol és elásták, nem tudom.

 

Anya rámnéz. Látja, hogy baj van. Mindjárt sírok. "Gyere, menjünk fürdeni..." Megyek, még teszek egy próbálkozást, hátha megtalálom a lapátom, de a nagyfiúk már mindent lesimítottak. "Nincs meg a lapátom!!" De senki sem figyel rám. Sírok.  A szép lapátom. Elveszett... 

 

Szerző: McBlade  2010.11.05. 07:24 Szólj hozzá!

Újabb feladat, újabb kihívás. Így telik minden nap, nem csak nekem mindenkinek. Meg kell küzdeni mindennel és mindenkivel. Kivel azért, hogy beengedjen maga elé amikor jövök dolgozni, kivel pedig azért, hogy elfogadja az élet szolgáltatta tényeket. Az élet könyörtelen folyton döntésekre kényszerít, nem lehet mindig csak a jót választani, néha kompromisszumokat kell kötni. Kompromisszum. Fontos szó a mindennapokban. Az élet folyamatos egyensúlyra törekvés, a jó vagy a kevésbé rossz dolgok keresésében, jó esetben megtalálásában és annak kiválasztásában telik. A pozitív energia, ha még nem is tudom teljes mértékben elfogadni, de szépen lassan beköltözik mindennapjaimba. Az elmúlt 32 évet folyamatos negatív közegben töltöttem. Aki ismer és tényleg ismer, tudja, hogy nálam kritikusabb és igen, időnként morgósabb ember nem sok van a földön. Morgós. 32 évesen ez az egyik jellemző tulajdonságom. Hogy hogy lehetséges ez? Nem kezdem boncolni, mert akkor sosem végeznénk. Ti az olvasással, én az írással. A lényeg, hogy volt elég negatív dolog az életemben már egészen kis koromtól, ami igencsak előhozta belőlem azt, hogy nem feltétlen pozitív az élet (em). A későbbiekben pedig akár (!) még ez is okozhatta azt, hogy eddig mindig mindenért meg kellett küzdenem. Hogy ez miért baj? Mert kevés sikerélmény volt részem akkor, ha esetleg a kitűzött cél egy kicsit magasra tette a lécet. Küzdelem. Ha van értelme, akkor küzdök. Igenám, csak mi van akkor, ha már eleve vesztes helyzetből kezd az ember? Ha a közeg olyan körülötted, hogy ők sem hiszik el, hogy tényleg meg tudod csinálni? Hát akkor bizony jön a csalódás szépen sorban egymás után és egy idő után az esetleges pozitív gondolatok el-el maradnak. Ez viszont már kellemetlen is lehet. Ha nincs cél, nincs miért küzdeni, ha elmadarnak a sikerélmények, akkor bizony egy megcsömörlött, folyamatosan morgó és pesszimista embert kapunk, aki, ahogy egy filmben is volt... " a legszomorúbb az, hogy már magad sem veszed észre, hogy győztél..." Igen. Ilyen voltam én is. Talán még egy kicsit ilyen is vagyok, de az elmúlt pár hétben - hónapban annyi olyan dolog történt velem, amik rávezettek arra, hogy nem az a vesztes, aki veszít, hanem az aki nem tud felkelni és nem tud újra bízni önmagában. Ilyen voltam én is. Egy vesztes.

 

Itt a hangsúly, úgy érzem, a múlt időn van. Nem mondom, hogy most már aztán minden húdeklaffa, de elindultam egy olyan úton, ami visszaadja azt az önbizalmat, amire szüksége van minden, normálisan gondolkozó és érző embernek. Sok olyan embert látok nap - mint - nap akik olyanok, mint én. Elég átnéznem a kocsiból a mellettem álló autóba. Szomorú / mérges / fáradt emberek. Persze a fáradtságot nem feltétlen fizikai értelemben nézni. Ránézel és hiába a csillivilli autó, a fux... Vajon ilyenko ők tisztában vannak azzal, hogy valami nem jó bennük / körülöttük? Nem feltétlen. Az emberek csak nagyon ritkán, általában csak ha már nagy a baj veszik észre, hogy zsákutcába jutnak... Ismétlem, nem csak anyagi dolgokra gondolok. Az érzelmi zsákutca szerintem rosszabb, mint az anyagi. Persze, az anyagi sem egy bódottá, de onnan van kiút. MINDIG. Az érzelmi zsákutcából csak akkor, hogy ha az ember bejutott, ott áll a fal előtt, tudja azt mondani... Ezt elb.sztam. DE ne adja fel.

 

A pozitív gondolkodás roppant nehéz és én úgy érzem, hogy ha kellően sokat "kap" az ember, akkor csak nehezen tud rádöbbenni arra, hogy "a felhők felett mindig süt a nap". Igen. Én már így látom. A sors iróniája, hogy tériszonyom van és utálok repülni :D. Akkor nézzünk másik hasonlatot. Nem eshet minden nap. Nem. És ha esik, akkor mi van? Semmi? Írországban eltöltött 2 évem alatt elég sokat esett az eső. Vicces, de úgy éreztem, hogy mindig akkor kezd el esni, amikor elindulok, kint vagyok szüneten, vagy épp megyek hazafelé. Fura nem? Vajon miért is éreztem, érezhettem így. Baj volt. Velem. Ettől utólag egy kicsit megrémülök. Ha az én gondolataim befolyásolni tudja bármilyen időjárás, akkor vajon ez, hogy is hat ki az életemre? Esik = rosszkedv, süt a nap = jókedv? Ugyan. Mikor már itthon voltam, jópár hete és még nem igazán találtam a helyem, döbbentem rá, hogy akkor is tud rossz kedvem lenni, ha süt a nap. Miért? Mert rossz "szövegkörnyezetben" voltam. Nem ott volt / van a helyem, ahol akkor voltam. Most már szépen alakulnak a dolgaim. Így kell ezt csinálni.

 

Nem, mielőtt bárki is megkérdezné, nem vagyok akkora menő gyerek, hogy képes legyek magamtól ilyen változásra. Hogy lennék. Rengeteg segítséget kaptam és kapok a mai napig a barátaimtől, ismerősöktől, akik folyamatosan segítenek, valamilyen formában. Van aki csak meghallgatja napi hülyeségeimet, van aki megnézi a legújabb "roncsot" amiről épp álmodozok, de van aki írnivalót ad nekem, hogy egy pár héttel ezelőtti álmomból idézzek: "megmutathassam a filmet, lássa mindazt a világot, ami egyébként olyan nehezen megy".

 

Egyedül nem megy. Szól a nóta. A magányos ember, az esetek többségében televan negatív energiákkal, görcsökkel, problémákkal. Ezért nem hagyom, hogy még akkor is, ha tényleg ordenáré - paraszt módjára viselkedek (mert igen, a mai napig képes vagyok rá) eltávolodjon tőlem annyira, hogy ne legyen rám, a gondolataimra kíváncsi. Kellenek a barátok, kellenek a pozitív gondolatok, mert hiszem, csak ÍGY lehet szépen és okosan végigcsinálni...

Szerző: McBlade  2010.11.03. 13:53 Szólj hozzá!

Balomon a pajzs, jobbomban a kardom. Ez így van rendjén. Vértem súlya megnyugtat. Pajzsomon megtörik a nap fénye, lovam csontjai egy távoli, rég elfeledett dallam ütemére csörögnek. Várunk. Mellettem ismeretlen népek ismeretlen gyermekei készülődnek. Van aki imát mormol értünk, van aki harci üvöltésekkel próbálják a többieket megfelelő lelki állapotba hozni. Körülöttem totemek jelzik, sámánunk készen áll mindarra amit a jövő tartogat számunkra. Farkasok, kodók, csont-lovak és egy druida - medve formában emlékeztet, még egy pár pillanat és elkezdődik mindaz, amiért itt vagyunk. Halk surrogó hang jelzi mögöttem, tolvajunk már felkente a mérgeket a tőrjeire és most már csak pillanatok választanak el minket a dicsőséges győzelemtől. Bízok a többiekben... Szükséges így tennem, hiszen szinte egy célkereszt van a homlokomra, festve: ENGEM lőjjetek. Ez rendszerint nem is késik. A nagyhangú troll, világító kardja, élőhalott lova és igen... vonzom a bajt...

 

Már egészen fiatal korom óta vonzottak a nagy pajzsok, a szépen kidolgozott, egykezes kardok. Szerettem a harcot. Így kellett lennie, hisz népem története megkövetelte azt, hogy legyenek olyanok, mint én. Akik odaállnak és felveszik a kesztyűt, akik megteszik azt amire a többiek csak félve gondolnak. Hát én megteszem. Testvéreim (6-an voltunk) mindd más és más utat választottak maguknak. Pap, sámán, varázsló sőt, kicsit szégyenlem de akadt köztük olyan is, aki többre becsülte ha hátulról, gyors halált oszthat. Mindig vita tárgya volt, hogy szerinte így nagyobb hatásfokkal tudja írtani az aljasokat, akik népünk életére törnek... Hm. Lehet, hogy igaza van, de az ő szemlélete sem tökéletes. Nem lehet az, hiszen ő is csak egy szeletet lát az egészből...

 

Vigyáznunk kell földjeinkre, mert ha mi nem tesszük meg, ki fogja? Most itt állunk az Arathi felföldön. Velünk szemben az ellenséges őrposzt. Könnyű célpont... Felharsan a vezér kiáltása. Hát elkezdődött... Kilovagolunk a fénybe. Szinte elvakít a fehérség. A temető mellett ellovagolva szétválunk. Többen balra indulnak egy hosszabb úton, ami az ellenség lehetséges útját keresztezheti. Én és mellettem egy régi ork harcostársam, akivel már megannyi csatát átéltünk. Harcoltunk ketten démonok ellen, aminek szinte csak a patájáig értem fel, harcoltunk megannyi evilági és túlvilági lény ellen... de most. Az ellenség igenis földi. Halandó. Hát majd megmutatjuk nekik, hogy a mi fegyvereink arra születtek, hogy megakadályozzuk azt, hogy eltűnjünk a történelem süllyesztőjében.

 

Az első dombok után megpillantjuk őket. Gyorsan haladnak felénk. Leugrok lovamról... Most már csak akadályozna mozgásomban. Pajzs bekészít és rohaaaam. Az első ütést én viszem be, de nem lepi meg... Törpe. Valami nem stimmel. Megvan... A hátam mögött morgást hallok, de nem fordulok meg, nem tehetem... Érzem, hogy a vadállat körme milyen mélyen vág a húsomba. Nem aggódok... Egy villám dörren hátulról, majd egy mély, gonosz kacaj... Igen. Rashad még mindig mögöttem van. Beteg, mint minden sámán... Meggyőződéssel vallja, hogy a chain - lightning minden problémát megold... én nem. Láttam már sokszor milyen károkra képes mindaz az erő, amit ő birtokol, de most a segítségemre van. A törpe elkezd hátrálni ütéseim hatására. Látom, gyengül. Mindez része a tervemnek. Finom vágásokkal nehezítem mozgását, de ekkor váratlan dolog történik. Miután a tigris mögöttem megpörkölődve esik össze, éles szúrás érzek oldalról... A fene.. Ezt ismerem. Többször harcoltam már a fajtáddal. Azt hiszed, hogy engem ez megállít?! Hát nem. Egy pörgéssel lerázom magamról, miközben a pajzsommal szépen felé vágok. Erre nem számított, ívesen repül hátra... Majd a többiek.

 

Nekem a vadász kell... Ott fekszik előttem. Az ostoba. Azt hiszi, hogy ennyire könnyen átverhet? Hát tévedtél pajtás... Amikor az első ütést rámérem felugrik és próbál elszaladni... Közben megérkezik az első hullám. Meleg, megnyugtató. Sebeim gyógyulnak, erősödök. Hát igen. Az öreg Rashi még érti a módját, hogy éleben tartson. Körbenézek, látom, hogy körülöttem zajlik a csata... A papok próbálják életben tartani azokat, akiknek halála az ő végzetüket is jelentené... A vadász. Menekül, többször rámlő csillogó puskájából, de nem érzem a fájdalmat. Nem tehetem. Mert ha itt elesünk, senki nem állítja meg őket... Ez csak az első lépés, de igen fontos. Lassul és ez jelenti a vesztét. A mögötte álló paladin szinte már erőn felül teljesít, de egyszercsak összecsuklik. Távoli, túlvilági kacaj jelzi, az élőhalottak, azok akik szembe mertek szállni a túlvilággal velünk vannak. A paladin halott és lassan a vadász is. Még egy, csak még egy ütés... Élettelenül esik össze előttem... De nem szabad megállni. Közülünk többen vérükben fekszenek szétszóródva a domboldalon, de az ellenség veszteségei nagyobbak. Elindulunk be, a toronyba, ami a győzelmünket jelentheti.

 

Egy farkasüvöltés üti meg a fülem. Rashad harci lázba került, farkasformát öltött és elindul felfelé a kerülő úton. Követem, hisz ki tudja, mi vár még ránk. Az első támadás engem ér ismét. Érzem a fájdalmat, ami eltölt, érzem lassulok, és a fegyverem is egyre nehezebb... Ekkor egy hatalmas démon jelenik meg velem szemben. Egy doomguard. Az istenit, ezt itt nem gondoltam. Hogy? Egy Warlock van a közelben, nem látom, pedig ő a célpontom. Ütés, ütést követ rajtam. Rashad eltűnt, nem látom. Gyengülök. De nem adhatom fel, így nem. Ilyen könnyen nem győzhetnek le. Egy újabb  támadásra számítok, így felhasználom azt a tudást, amit már oly régóta birtoklok. Ha varázsolnak rám, visszaküldöm a gazdájának! Rajtam ne múljék. Egy csóva jelenik meg jobbról! Szinte csak a szemem sarkából látom. Odafordulok... Visszapattan. Megvagy hát te galád... Közben a démon folyamatosan üt, záporoznak rám a súlyosabbnál súlyosabb csapások. Fáradok, gyengülök, de nem... Ismét melegség érkezik. Rashi visszatér egy zászlóval a kezében. Röhög hangosan. Mindig ezt csinálja. Hiába, szereti a drámai pillanatokat... De ne most drámázzunk már könyörgök... A warlock látja, hogy ez itt most nem az ő napja. A saját varázslatának hatására erősen megsérül és ketten is felé tartunk... Megcélozza Rashadot, de nem. Őt nem... Elé ugrok, a varázslata engem talál el. Összeesek... Van erőm felkelni, de az erőm kezd elhagyni. Érzem, hogy ez itt a vég... A warlock egy fájdalmas üvöltés közepette összeesik. A doomguard eltűnik. Hát ez megvolt... Rashad elindul visszafelé, követném, de összeesek és nem tudom mi történik... a pajzsom alámfordul a kardom mellettem... Az eget látom. A csillagok már kezdenek feljönni... A hold... nem látom a holdat... sötét van. Majd egy ismerős röhögés... Az istenit, legalább ne röhögnél... A teremben, a zászló mellett a győztes csapat mellett térek magamhoz. Győztünk. Rashad ismeri a módját, hogy még a túlvilágról is visszahozzon...

 

És ne legyek függő? :D 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Namajdma, a troll harcos.
Szerző: McBlade  2010.11.03. 12:26 Szólj hozzá!

A téma kényes. Minden szempontból megvizsgálva, azért, mert tudom, hogy azok a járművek, amiket eddigi életem során bármilyen formában birtokoltam, vezethettem, a fenti témát támasztják alá. Határozott elképzeléssel rendelkezem ezügyben és ez azoknak az embereknek akik ismernek kifejezetten furán hathat. Tisztában vagyok azzal, hogy nem számítok határozottnak leginkább semmiben és néha még ebben sem vagyok biztos, de a különféle motorokhoz, autókhoz olyan irányú vonzalmam van, amit a legtöbben nem értenek. Többször történt már olyan velem, hogy leültem és nézegettem a kocsim elejét, hátulját, bármelyik pontját... Namost, miután az esetek többségében nem valamilyen sérülést nézek, hülyének tűnhetek, ezért igyekszem úgy intézni, hogy ezek a "meghitt" pillanatok megmaradjanak "kettőnknek".

 

Nagyon szeretek így elmélázni, a különböző formákon, mintha csak a kedvesem nézném alvás / pihenés közben. Ez számomra normális. Mindkettő. Néha nem azzal vagyok elfoglalva, hogy mennyivel megyek, hogy milyen hangja van (utóbbi persze fontos :D), hanem, hogy hogy viszonyulunk egymáshoz. Mintha fognánk egymás kezét, mintha egy párt alkotnánk. Ilyen volt az MZ-m.

 

Ludolf, aki valójában lány :)

 

Ludolf egy piros 125-ös MZ-volt. A közös 1,5 év alatt 1x hagyott cserben, amikor a kapcsolatunk határát feszegettem. Feladta. Sosem haragudtam meg rá... :) Sőt, mikor elvitték, megsírattam (egy picit). Rengeteg közös emlék, fénykép jelzi az "ámokfutásunkat", de el kellett válnunk. Nekem több kellett...

 

Ezután jött Mike (Wasawsky). Zöld volt, erős, beteges és betyár. :)  (Kawasaki ZXR 250) Imádtam. Minden porcikáját, minden km-ben bennevolt az a varázs, amit csak egy ilyen motor tud adni. Mintha az ember egy olyan nő mellett lenne, akiről fejben, agyban tudja, hogy amikor eljön az ideje, csak romokat, fájdalmat hagy maga után. Kellett. Úgy vettem meg a motort, hogy még csak a hangját hallottam. Aztán megláttam, hogy zöld. Végem volt, mint a bogaraknak, amikkel összefutottunk. Volt, fú jópárszor volt, hogy egymás idegeire mentünk. A haverok már-már röhögtek rajtam, hogy ugyan miért tartom meg ezt a roncsot. Mert az enyém volt. És csak az enyém. Hangos, zöld és úgy voltunk egymással, mint borsó- meg -a - héja... Nélküle semmi, de vele egy egész.

 

Mike, aki szintén lány... :)
De a hangosabbik fajtából! :)

 

A következő járművem az élet kuszaságai miatt egy autó lett... Fotón láttam, igyekeztem okosnak tűnni, mikor felhívtam az eladót, rutinosnak, felkészültnek. Szerintem mikor bemutatkoztam, tudta, balek. Nem voltam az. Határozott elképzeléssel érkeztem Miskolcra (Várpalotáról). Innen kocsival megyek haza. Így is lett (Ford escort XR3i cabrio). Elmentem megnézni a kocsit, hümmögtem távoli - barátommal Lacival, hogy mi legyen... Elhoztuk. Az első méterek örömmámorban teltek. Kocsi. Kabrió. Öröm... Rengeteg élmény, a végefelé rengeteg szívás. Ezerszer elátkoztam és mindig megbocsájtottam neki. Imádtam és igen. BIZTOS, hogy nő volt. Miért? Mert, amikor olyan nővel voltam, akit le kellett nyűgözni, dorombolt, tette a dolgát, ment. Amikor egyedül voltam, tudta, hogy most szólhat. Megállt. Soha sem hagyott úgy cserben - 3x volt ilyen - hogy valaki miattam kellemetlen helyzetbe került volna. Mindig egyedül voltam... Ő a rendszáma után kapta a nevét. Dyna lett. Az erős, de hisztis picsa, akit mindenki megcsodált és mindenki félt tőle. De ő csak engem bántott... De amikor nem... Imádtam. Tulajdonképpen mindig, még a mai napig így van. Emiatt merülhet még mindig bennem fel, szükségem van egy "Dynára" :) Én már csak tudom... ;)

 

Dyna. Mindenki lájkolta, de senkinek sem kellett volna... CSAK nekem :)

 

Ezután az életem úgy hozta, hogy egy rövidebb ideig ismét gyalogbéka leszek. Nem tartott sokáig, hisz ismét motorra ülhettem. Miután ez a topic elsősorban csak a saját járműveimről szól, ezért a következő "nő" Zsuzsi lett. (Suzuki Gs500). Zsuzsival kapcsolatban elfogult vagyok. Az egyetlen "nő" az életemben aki semmilyen jelentősebb zavart nem okozott.. Ment, mindig. Sosem hagyott cserben, de az égegyadta világon semmivel nem fogott meg. Nem volt szerelem, sem elsőre, sem másodikra. Szerettem vele motorozni, de mivel a hangját nem hallottam menet közben sem, nemhogy lámpánál, nem tudott megfogni. Csöndes és megbízható. Mintha ez a két dolog taszítana... Az a jármű, ami nem tud megfogni valamilyen kiugró tulajdonságával: szín, hang, élmény az engem nem fog meg. Volt hogy csak pár km-t mentem vele, volt hogy majd 3000-et. Megtette, alkalmas volt rá. Zokszó nélkül tette a dolgát, de nem ... ő nem az enyém volt. Sosem. Csak együtt voltunk. "Szerettem, de nem voltam szerelmes belé" ;).

 

 

Zsuzsi. Aki a semmilyensége miatt "veszített" el

 

És végül, de nem utolsósorban. Aktuális szívszerelmem, akivel sajnos "nyelvi" nehézségek miatt kell elválnom. Wanda. (Honda Accord. 2 liter). Miért Wanda? Mert egy WANdál honDA. :) Ennyi. Kisebbet kerestem - motorra és méretre is. "Csak egy oda - vissza kell, majd lecseréljük". Wanda maradt és olyan élményeket csöpögtetett életembe, hogy nagyon sajnálnám, ha másmilyen autót vettem volna. Több, mint egy éves ámokfutásunk alatt lassan 20.000 km-t tettünk meg együtt. Néha sírtunk, de a legtöbbször nevettünk. Láttunk sok olyan helyet, ahol a legtöbben még átutazóban sem... Imádom minden porcikáját, a lámpákat, hogy olyan kis huncutak. A színét. Sárga. Nincs gyári sárga accord. Különbözik az átlagtól nálam - MUST HAVE -. A hangját... főleg az alagutakban. Hogy Honda és aki szintén Hondab.zi az értékeli a "kreténségem", hogy megvettem. Így van ez. Zsolt és a különcködő "nők".

 

Wanda. Aki mindig hiányozni fog!

 

És hogy hogyan tovább? Nem tudom. De biztos, hogy nem egy átlagos autóm / motorom lesz. Mert az átlagos, egyszerű "nőkkel" nem találjuk meg azt a hangot, ami a közös élményekhez szükséges.

Szerző: McBlade  2010.11.03. 12:22 Szólj hozzá!

Történt egyszer, hogy egy csapat béka versenyen szerette volna összemérnirátermettségét.

A feladat egy nagyon magas toronyba való feljutás volt. Gyorsan híre ment az állatok között a versenynek.

Sok néző gyűlt össze, hogy figyelje, biztassa őket.

Elkezdődött a verseny, de senki sem hitte igazán, hogy a békák közül egy is feljutna a torony csúcsába.

- Ez nagyon fárasztó, soha nem jutnak fel!

- Ez lehetetlen, túl magas ez a torony egy békának! - hallatszott a nézők felől.

A békák kezdtek lemaradozni. A nézők tovább kiabáltak.

- Nem fogjátok bírni, ez túl megerőltető!

Egyre több béka gondolta meg magát és fordult vissza, feladva a versenyt. Csak egy haladt tovább kitartóan, eszébe sem jutott megállni.

Végül az összes béka feladta a küzdelmet, egyet kivéve, aki töretlen lendülettel, önbizalommal és kitartással jutott fel a torony tetejére.

Természetesen a nézők és a többi béka is tudni akarta sikerének titkát. Hogy tudta ő megcsinálni azt, amit ők lehetetlennek hittek. Odamentek hozzá, hogy megkérdezzék, hogy volt annyi ereje, hogy feljusson a csúcsra.

Ekkor derült ki, hogy a győztes béka nem hallotta mit mondtak a körülötte lévők, mert süket volt.

 

Kedves Naplóm!

 

Nehéz dolog ám, ha az ember békának születik. Az élete csupa küzdelem és szenvedés. Kezdve az első pillanattól, amikor még jelentős táplálék vagyok majd minden vizilény számára addig a pillanatig, amikor már szép, kifejlett béka leszel és megintcsak egyre többen pályáznak rád.

 

A túlélő-klubbunk szervezett egy kis versenyt, nekem és a többieknek, hogy ki tud leggyorsabban felmászni a közelben található toronyba. Monduk ez a mászós dolog eleve kicsit meglepett, hisz hogy tudnánk mi, egyszerű békák a mászásra specializált leveli békákkal versenyezni... Mindegy. Szóval eljött a nagy nap. Odaálltunk mindannyian a "rajthoz", hogy győzzön a jobbik. Az első pár lépcsőfokon egész jól ment. Szép nagy ugrásokkal haladtunk mindannyian felfelé, de az első fordulónál már látható volt, hogy itt bizony nehéz lesz a végéig feljutni. A második fordulóban 4-iknek fordultam, mögöttem szépen lassan kezdtek a fiatalabbak lemaradni. Látszik, hogy 2 lábbal azért még korai volt ebbe belekezdeni. Sebaj, mi szépen kifejlett egyedek jól haladtunk felfelé. Ekkor már lehetett hallani, hogy a nézősereg drukkol, bátorít minket. A 4-ik fordulót elérve már érezhetően kezdek fáradni. Előttem csak ketten vannak. Két levelibéka... A szemetek, hogy képzelik. Mászófelszerelésben jönni egy amatőr versenyre. Azt hiszem, beadom az óvást a vezérbékának. Mi az, hogy profikat is ideengednek... Mindegy, haladtunk feljebb és feljebb. Már lassan a táv háromnegyedénél járunk, amikor a bátorító szavak inkább kétkedővé váltak. Mi értelme ennek, nem fogjuk bírni, nem vagyunk rá képesek... Hát hogyne lennénk. Ennél sokkal többre is képesek vagyunk ez csak egy sima lépcsőzés... Felfelé ugrálni. Vajon képes erre más is? ... Végülis a madarak is ugrálnak, de ők inkább felrepülnek... A könnyebb utat választják. Aztán vannak a nyulak, szintén ugrálnak, de ők inkább előre, szóval nekik a lépcsőzés kihívás lenne... Amatőrök :) Haladunk feljebb. Fogynak a fordulók, fogynak a lépcsők... Hééé senki sem mondta, hogy ez a torony ilyen magas... A leveli még mindig jól tolja, de fárad... Hehe... Mégiscsak én leszek a jobb... Már csak 3-an vagyunk... Ejj, de magas is ez a torony... Egyáltalán, minek építettek ide tornyot? Nem értem... Mindegy. Ha ez a verseny, akkor ezt kell csinálni. Bátorító szavakat, bíztatást egyre kevesebbett hallani. Nem hiszem el, hogy mindenki ennyire ellenem van. Bezzeg a leveli, csak megy és megy rendületlenül... Mi baja ennek? Miért akar ennyire győzni? Hiszen ő nem is egy ligában van velem... Na nem baj. Majd én megmutatom neki... Ekkor érdekes dolog történt. Az egyik leveli megállt valami miatt. Nem tudom miért állt meg, de sietősen elugrottam mellette, hogy ha újra elindul, már előnyöm legyen. Egy pillanatra hátratekintve látom, már csak 2-en vagyunk... Sebaj, közel a cél, közel az első helyezett meg tudom verni, jobb vagyok nála... Ekkor pedig a világ legnagyobb csalásának lehettem szem - fül -tanúja, sőt résztvevője is egyben... Már az utolsó fordulónál jártunk, fej-fej mellett, amikor egy gólya egyszercsak felkapott és elrepült velem. Az első pillanatban még fel sem fogtam mi történik, de aztán rájöttem... Kellett nekem ilyen magasra, ennyire szem elé kerülni. Szóval. Egy pár pillanatig hagytam, hogy vigyen, majd egy váratlan pillanatban, amikor azt hitte, nyert ügye van kiugrottam a szájából, szerencsére pont a tó felett repültünk így esélye sem volt, hogy elkapjon ismét. 

 

Konklúzió? Van. Ne versengj olyanokkal, akik nincsenek veled egy kategóriában, vagy ha mégis, adj bele apait anyait. Viszont, ha túl magasra jutsz, túl gyorsan, nagyon nagy csalódás érhet, amikor újra visszajutsz a kiindulópontra. A versengés jó, szükséges az életbenmaradáshoz, de csakis olyan dologért versengj, amit ténylegesen te is akarsz. Ne mások határozzák meg a célod mert annak sírás lesz a vége...

 

ui: ja és megóvtam a versenyt. De még egyszer nem vágok bele az is biztos :)

Szerző: McBlade  2010.11.03. 12:18 Szólj hozzá!

 

Bolhák trénerei ezen kellemetlen kis állatok furcsa szokására derítettek fényt - szerintem unatkoztak :D. Nem meglepő, de ha ezen állatokat beletesszük egy befőttes üvegbe, akkor természetes, hogy kiugrálnak belőle. A kiképzés akkor kezdődik, amikor rátesszük a tetőt az üvegre. A bolhák továbbra is megpróbálnak kiugrani, de minden egyessel alkalommal akadályba, a tetőbe ütköznek. A furcsa dolog itt kezdődik, ezek a kis bolhák nem hagyják abba, ugyanúgy ugrándoznak, csak alacsonyabbra teszik a lécet, hogy ne üssék meg magukat. Ekkor a gonosz tréner, aki szabadságukban korlátozta a bolhákat, leveszi a fedőt... de a bolhák nem jönnek ki az üvegből!

Hogy miért? A válasz egyszerű, megszokták, hogy kisebbet ugorjanak. És ha egyszer már megszokták, miért változtassanak az eredeti terven.

 

forrás: http://egeszsegesonbizalom.blogspot.com/2010/10/lehetetlen-nem-letezik-masodik-felvonas.html

 

Fura ez az egész. Nem ilyen környezetben lenne a helyünk. Világos van és hideg. Ez így nem jó. Körbenézve nem igazán látni semmi ismerős dolgot, semmi ami biztonságot nyújtana... A többiek... Hm. Többiek. Nem szoktunk ennyien ekkora helyen összezsúfolódni. Valami nem jó itt... Akkor menjünk innen. Látom a többiek is próbálkoznak ezzel, de ők is ugyanúgy járnak mint én... Nem tudunk kijutni. Akkor próbáljunk mászni... Csúszik. Vajon ha megpróbálom az ugrást megint, ugyanúgy járok? ... Igen. Próbáljuk meg még egyszer, de most kicsivel kisebbet. Ez jó. Ez nem fáj. Látom a többiek is így tesznek. Próbálkozunk és nem fáj... Ez így jó... De nem jutunk ki. De legalább nem fáj és próbálkozunk... 

 

Valami megint megváltozott. Mintha a levegő... nem, nem hinném. Mi ugrálunk tovább, lelkesen rendületlenül, fájdalommentesen. Eredmény nélkül. Ekkor viszont érdekes dolog történik, az egyik társunk eltűnt. Emlékszem, itt volt mellettem... Eltűnt. Vajon hol lehet... Érthetetlen. A többiek észre sem vették, de én láttam. Az ugrása nem volt tökéletes, keresztben ugrott, majd mintha egy láthatatlan kéz alányúlt volna, eltűnt a szemem elől...

Vajon ott, ahol ő van most van táplálék? Vajon, onnan, ahol ő van, visszajön és megmutatja nekünk is az utat? Vajon, hogy csinálta?

 

- Úgy gondolom, hogy az emberek a kezdetektől fogva egy befőttesüvegben éltek. Már évszázadok, évezredek óta. Mindig megvoltak a magunk által felállított korlátok, amik lehetőséget adtak a biztonságos ugráshoz, úgy hogy az ne okozzon fájdalmat. Viszont mindig volt valaki, aki kiugrott... Néha visszajött értünk, néha nem. 

 

- Az utóbbi időben láttam pár filmet, ami ténylegesen az emberek "korlátozottságát" boncolgatja. Ilyen például a Mátrix. Élünk egy világban, ugrálunk, de akkor jön a "láthatatlan kéz és kiragad"... Vajon visszamegyünk megmutatni az utat?

13-ik emelet. Korlátok. Egy mesterséges, szimulált világban, mi történik? Az programok "élnek", jönnek mennek, úgy csinálnak, mint az emberek. A világuk "szélét" jópár road - end tábla jelenti, majd később már csak a rácsos computer grafika marad... Ide már nem jön el senki... Mert nekik ez már a "befőttesüvegen túl" van...  

 

Vajon a mi világunk nem ilyen? Nem lehet, hogy mi is a saját korlátaink közé vagyunk zárva? Hogy csak addig ugrunk, amíg nem fáj? És ha kijutunk, vajon visszamegyünk, hogy elmondjuk a többieknek mi van kint? Ha jobban belegondol az ember, a fizikai világ végtelenje - legalábbis számomra - megnyugtató és megrémítő egyben. Megnyugtat, hiszen elmondhatom, mennyi mindent nem láttam még, mennyi mindent nem próbáltam ki, mennyi lehetőségem van még és egyben megrémítő is, hiszen vajon nem lesz -e a saját befőttesüvegem a megakadályozója annak, hogy kipróbáljam magam, hogy lássam - érezzem mindazt, amit még megtehetek...

 

 

Szerző: McBlade  2010.11.03. 12:15 Szólj hozzá!

2010.10.06 - When the life is over...

 

Kedves naplóm. Ím, hazatérve az orvostól, megtudtam, hogy lehet, hogy mégsem kellett volna meginnom 7,5 liter energiaitalt 3 órán belül, mert sikeresen elértem azt, hogy a szívem a túlzott terheléstől holnap szétrobban. Eldöntöttem, hogy ezek után, kihozok mindent a mai napból. Miután szembesültem a ténnyel, hogy az elkövetkező 24 órában (remélhetőleg), bármit megtehetek, ezért többféle tervet is készítettem... 

 

Plan a., A magányos jófiú.

 

<span> </span>Az első pár órát úgy gondolom, egy kórház meglátogatásával töltöm. Felajánlom még működő szerveim hasznos célokra. (hátha kapok egy kis pénzt is a további óráim örömteli eltöltéséhez :) ) Miután ott végeztem, egy pár órát eltöltök valami csöndes nyugodt helyen, valószínűleg egyedül és miután épp ráérek, ezért lehet, hogy még el is szívok egy pár cigit :) Az autót eladom (megbeszélem a következő tulajjal, hogy másnap hol veheti át a kocsit :). Miután még egy kis pénzre szert tettem, annak nagyrészét átutalom anyukámnak, hogy ha már ilyen hülye fia van (meginni 7,5 liter energiaitalt :S) akkor legalább ne generáljon extra költséget... Mivel még mindig van egy kis aprópénzem, beülök egy étterembe és eszek egy brassóit. (ehhez tudni kell, hogy minden alkalommal, mikor úgy érzem, életem sorsfordulóhoz ér így teszek). Mivel még messze a reggel, elmegyek Visegrádba és felülök a dombra egy pokróccal, meg egy kanna forralt borral és várom a naplementét - napfelkeltét. Csöndes, nyugodt és magányos véget ér az egész. Pont úgy, ahogy az elmúlt 32 év telt...

 

Plan b., A tékozló

 

<span> </span>Tegnap megtudtam, nincs tovább. Egész eddigi életem úgy töltöttem, hogy ha lehet, mindenből az ár - (számomra) érték arány inkább mindig az ár irányába billent... Ma nem... Összeszedem minden pénzem, eladom a kocsit (holnap megkapják, ha kell - természetesen mai fizetéssel :D ). Teletankolom és elindulok. Nyugatnak. Arra van még látnivalóm. Pihenni max egy cigi erejéig / tankolni állok meg... Irány Neuschwanstein. Ott még dolgom van. Wandussal, miután a pénz nem érték többet, könnyen és gyorsan, erölködés nélkül jutok el oda. Miután rádöbbenek, hogy SEMMI dolgom itt, egy dolgot tehetek... Irány az első szórakozóhely. Ismerkedek, mint akinek ez az utolsó napja... És igen... Újra egyedül ér a vég... Valószínűleg hosszú napokig senki sem fog tudni arról, mi és miért történt. Gyanítom, valami diszkó parkolójában ér a befejezés...

 

Plan c., Az őrült

 

<span> </span>Úgy érzem, néha túl sokat tervezek... Pénz megfog kerítek egy 10 centest (dollár természetesen) betárazok egy napi hidegélelmet (hisz minek több :D ) beülök a Wandusomba és megyek... ha kereszteződéshez érek, fej - vagy írás és irány tovább. Cél nélkül, nyom nélkül... Így lesz a legjobb.

 

Gyanítom Tilda tegnap, mikor feltette ezt a kérdést / feladatot  nem ilyen válaszokra számított. Amint látszik, MINDEN esetben barátok és családtagok nélküli befejezést "tervezek". Hogy miért? Mert akik fontosak nekem, azokat nem akarom azzal bántani, hogy az utolsó, legszánalmasabb, legkétségbeesett pillanataimban lássanak. Nem azt akarom, hogy úgy emlékezzenek rám, mint aki küszködve az élettel, lássanak. (legalább az utolsó pillanatomban ne). Gyanítom elköszönni sem fogok senkitől. Nem akarok senkit sem bántani azzal, hogy megmondom nekik, " most már tényleg nincs tovább"...

 

Azt szeretném, hogy az emberek úgy emlékezzenek rám, a srác, aki tele volt elméletekkel, tervekkel,l de a hülyesége megbosszulta önmagát. Nem akarom, hogy bárki is a szememre vesse, hogy látod, ide vezetett az egész... Sokan mondták, hogy "életművész" vagyok, hogy kitartok az elképzeléseim mellett. Lehetőségeimhez mérten mindig igyekeztem a legjobbat kihozni a helyzetből. Ha volt egy rossz kocsim / motorom, ritkán mondtam azt, hogy deszar... inkább... CSODÁS AMIKOR megy... :) Sok ilyen holmim volt. Sokba kerültek... 

 

Az élet szép. Még akkor is, ha az ember túl hülye ahhoz, hogy ezt észrevegye... :)

 

Azt hiszem nincs értelme folytatni ezt, hiszen mindjárt kel a nap és ketyeg az óra... Mennem kell, befejezni 32 évet...

 

Ügyesen...

Szerző: McBlade  2010.11.03. 12:12 Szólj hozzá!

 

Hófehérke...

 

Tehát, adott a történet, mindenki ismeri, hogy van egy csini hercegnő, akit a mostohaanyja meg akar ölni, mert szebb nála, ezért ő elszalad az erdőbe, ahol ő 7 törpével él addig, amíg a mostohának nem sikerül megfektetni őt, majd a szőkének (a hercegek szerintem csak szőkék lehetnek :DDDD) és az ügyetlen törpéknek újra feltámasztaniuk...

 

Lássuk hát, mi az ami ebben az egész történetben sántít.

 

  1. Adott egy hercegnő, (már eleve ez is gyanús) akit utál a mostohaanyja, mert az szép... :) Hehe. Utálná inkább azért mert okos, de neeeem... Ebből is látszik, hogy Hófehérke buta volt... :D ( Belegondolva, egyik hercegnő a Disney mesékben sem azért szív, mert okos... :) 
  2. Adott a gonosz mostoha (aki belegondolva szintén nem áll az értelem magas szintjén, mert valakit azért utálni, mert szép??? :D) . Nos, szerintem ő inkább csak a rendszer áldozata. Hogy lehetséges ez? Roppant egyszerű, Feleségül ment egy családos pasihoz a pénzéért (hány ilyet láttunk már), akinek ráadásul a lánya buta és lusta? (utóbbit honnan? Egyszerű. Hol szól a történet arról, hogy Hófehérke elment és mosogatott volna a királyi konyhában? Vagy füvet nyírt volna, vagy rendetrakott volna a szobájában??? Sehol) Tehát, adott A szép mostoha, egy halott atya és egy buta és lusta hercegnő (aki lehet, hogy titokban pornózik... ki tudja? :))) ) Amikor ezt a mostoha, aki egyébként teljesen jóhiszeműen ment a gazdag de családos pasihoz, megtudta, természetes, hogy nem örült neki... Először próbálta megbeszélni vele... (erről persze nem szólt a helyi média) de miután az elkapatott kis Hófehérke elkezdett veszekedni a mostohájával (héé, az ő nevét miért nem tudjuk??? )  szóval. Mi is volt a sorrend? Vadász - fűző - fésű - alma... Tehát, jött a vadász és Hófehérke afférja... Kimennek az erdőbe. Egy fiatal éppcsak nagykorú (a történet egészen új értelmezést nyerne, ha Miss Hó kiskorú lenne, hagyjuk) lány és egy rutinos erdőjáró... Szóval. Erdőjelenet. A vadász elengedi a csajt... Mert olyan jószívű... AHAAAAA. Hát persze. Ez így megy... (és itt jön elő Hófehérke pornós multja... vajon miért is engedte el a vadász őt? ;) ) Szóval. A kiscsaj megússza. 
  3. Itt jönnek a képbe a BÁNYÁSZ törpék... (könyörgöm, milyen szánalmas fordulat. Törpék, akik bányásznak... Ráadásul 7-en vannak... Nő sehol a közelben... :) ) Az eddigi történetben itt kerül elő a második munkás-csoport... hisz eddig csak egy vadász és 7 bányász van... (mint tudjuk, nem is lesz több, hisz ez nem a prolik meséje... vagyis, épphogy az övék, hisz ki akarna olyan mesét, amiben van mondjuk egy kőműves apuka, egy mosónő, meg egy ronda de okos lány... [hm. majd lesz nemsokára, ha így haladok :DDD] szóval, gyerekek. Igen, hercegnő (aki nem dolgozik, meg bányászok...) így kell összekötni a burzsoá mesét a proliknak :) hm... Belegondolva... na, később kifejtek egy újabb elméletet, ami most jutott eszembe :D )
  4. Lássuk hát. Lusta ex-hercegnő, 7 dolgos törpe (most komolyan. el tud valaki képzelni egy 2 méteres bányászt? ez egy rasszista és előítéletekkel teli mese :D), egy háztartás... lol. Miért is maradhatott a törpéknél egy olyan nő aki ténylegesen életében soha nem fogott semmi hasznosat (férfitársak nyugalom) a kezébe? :D Hát a korábbi gyakorlattal ellentétben Hófehérke kétkezi munkával győzte meg a törpéket és nem pedig takarítással, meg főzéssel... (most őszintén, ha soha nem főzött korábban, hogy tudna egyből 8 emberre főzni??? :) ) Szóval meggyőzte őket. :)
  5. Csöndes orgiákkal telve, a törpék minden reggel hullafáradtan mentek dolgozni és miután nő volt a háznál ezért a munka sem igazán úgy ment, ahogy szerették volna. Emiatt próbáltak többet és még többet dolgozni, hogy a "háziasszony" kedvében járjanak... Igen, ez fontos, mert hiába voltak heten, a csóró törpe még akkor sem vonzó, ha 7-en vannak. Szóval. Először akkor bukott ki a történet, amikor jött egy "fűzőárús" a törperezidenciához. Hófehérke, mert bár 7-en dolgoztak rá, akkor sem volt pénze. Ígyhát, mikor persze megtudta, hogy mennyibe is kerül az rögtön elájult, össze is koszolta rendesen. A "fűzőárus" persze megijedt és elszaladt... Később profitváltás célján tért vissza a fésűvel, de ott meg a kócos Hófehérke hajába szorult a fésű, amit ha kihúznak, lehet, hogy eltörik. Hófehérkének még mindig nincs pénze, ezért a korábban bevált módszert alkalmazva (elájulást színlelt) lenyúlja a fésűt... Az ekkor már teljes anyagi csőd szélén tengődő árus, egy kosár korábban a törpék kertjében szedett almát próbálta eladni H.-nak. Az persze, örülve, hogy egyáltalán kaját láthat (a törpék bezárva tartották, nehogy valami kósza idegen lenyúlja a napi betevőt ;) ) akkorát harapott az almába, hogy a torkán akadt (megint csak szimulált) . Tehát. Az "árús" megijedvén, hogy az egyetlen balek, aki képes lenne nála - tőle vásárolni, megint meglopta inkább elszaladt... 
  6. Ekkor érkeznek a törpék, akik H ruhájának tönkretételében és hajának cibálásában (ezért volt kócos ;) ) már rutinosak voltak, látják, hogy a csaj az engedélyük nélkül henyél már megint. Itt következik a náluk bevált rutin felelevenítése, majd miután nem tudnak dönteni, gyorsan szereznek egy üvegkoporsót (honnan? Gondolom, bevált módszer, hogy a sufniban mindenki tartogat egy Hófehérke méretű üvegkoporsót :D)   amibe a szex-rabszolgájukat gyorsan be is rakják... :)
  7. Miután visszatért minden az eredeti kerékvágásba (törpék melóznak, "gonosz" mostoha - gonosz mostoháskodik) jön a herceg a lovon. Namost. A herceg is nagy franc, ha belegondolunk. Hogy kezdi? Elkezdi csőrözni a "halott hófehérkét"... Kérdés: Honnan veszi, hogy attól majd jobb lesz H-nak? (sehonnan, nekrofil a srác, ezért is akarja elvinni a törpéktől). Honnan veszi a BÁTORSÁGOT, hogy egy halott nőt csőrözzön? (herceg és ezek azt hiszik, mindent megengedhetnek maguknak) és az utolsó és legfontosabb kérdés... HA herceg, miért a törpék - a BÁNYÁSZ törpék cipelik neki H-t? Ha már olyan nagymenő, miért nem szerveztünk be a történtebe hullaszállítókat? (a válasz egyszerű. Elnyomó mese. Jön egy messziről jött valaki, hé ti heten, hozzátok a befőttes csajt... ezek meg hülyék és viszik. Nem kell sok melós, mert akkor elcsúszik a mese... :) )  Aztán persze, miután a törpék melózás után cipelik a csajt, jóhogy eldobják. Az alma kiesik... a többit már tudjuk...

 

8. Végső konklúzió? A történet a proli gyerekeknek az "álom"... mert csinálhatsz bármit, majdcsak jön valami balek, aki majd jól helyrerak mindent. A felsőosztálynak meg? "látod kislányom. hiába vagy hercegnő, ha lusta vagy és buta, csak egy szexrabszolga lesz belőled..."

 

Hát, hirtelen ennyire futotta. Ha tetszik a beteg (tudom, hogy az! :DDD ) elmélet, lehet lájkolni...  (esetleg kérni másik történetet) :D

 

Szerző: McBlade  2010.11.03. 12:12 Szólj hozzá!

Mióta kezelésre járok, a "sámánnéni" folyamatosan kérdezi tőlem, vannak-e terveim, céljaim. Most, ezen jobban elgondolkodva és így a gép előtt ülve, próbálom egy kicsit felvázolni mindenki előtt - már, ha érdekel valakit :D - mik is ezek... :) Fotókkal illusztrálva, ha lehetséges.

Nézzükhát. Első és legfontosabb jelen helyzetben, hogy legyen munkám. A többi terv erre épül, ezért amíg nincs meg az első lépés, a többit se tudom megtenni. Munka ügyben sajnos nem nagyon vagyok eleresztve, de bizakodom. Állásinterjún voltam, a választ várom, hogy mikor mehetek a második fordulóra :). 

A második lépés a munka mellett találni valami elfoglaltságot magamnak. Miután jelen pillanatban még szingli pasi vagyok ezért olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami leköti a fölös energiáim. Ehhez már jópár hete találtam / ajánlottak egy lehetséges időtöltést.

 

 

Igen, tudom, hogy ez nem így megy, de azt hiszem ez jót tenne... :)

A másik. Miután drága Wandusom eléggé csúnyán járt néhány hete hála egy bölcs és rendíthetetlen Fiat Dobló tulajdonosának, ezért amint lesz egy kis pénzem, nekilátok rendbetenni sárga kedvencem. Virtua-fotók már készültek, hogy is fog kinézni (köszönet érte Nikinek) de még meglátjuk. :) 

A következő, bár ez már távolabbi cél:

SAJÁT lakás / ház. Igen, tudom, egy ház nem olcsó, de senki sem mondta, hogy jövő héten megyek és megveszem... A számomra álomházat alant láthatjátok. :)

 

 

 

 

 

 

 

Oké, a cölöpöket ki lehet hagyni, de a nádfedél fontos. :) Ami egy ilyen házhoz nekem mindenképpen kell...

Igen. Valami ilyesmi. Bár világ életemben azt vallottam, hogy az én kutyám vagy ritka ronda legyen, vagy "hülye", de rájöttem, hogy elég, ha csak lökött :)

Léteznek még további tervek is természetesen, hogy ilyen-olyan-amolyan autót szeretnék, meg motort, meg telefont, meg villanyborotvát, meg villanyvasutat, meg lovakat, de ezekkel jelen pillanatban nem kívánok foglalkozni. Úgyis tudok nélküle / nélkülük élni. 

 

 

 

 

 

 

Ezek hát a megadott irányelvek. Adott időközönként szerintem vissza-visszatérek majd ezekre a gondolatokra, hogy milyen formában teljesülnek, vagy mennyire nem. Egyelőre megadtam az irányt, a többit meglátjuk. 

 

Hirtelen ennyi. Most készülnöm kell, mert lassan dolog. Amint lesz gondolat, amit leírhatok, jövök.

 

Zs.

Szerző: McBlade  2010.08.08. 14:09 Szólj hozzá!

2010 augusztus 8-ika van. Vasárnap. Tegnap beleolvastam régi blogomba és rádöbbentem, hogy ha a nagyon személyes dolgokat - családtagokkal való események - kihagyom, egész jókat tudok írni :)

 

Ezért, hosszú hallgatás után, ami leginkább csak blog szinten érvényes persze, újra nekiveselkedek a dolgoknak. Lehet olvasni, hogy épp mit, mire és miként gondolok, ha kerüljük a személyeskedést még kommentezni is lehet, megadva a lehetőséget mindenkinek, hogy meggyőzzön az igazáról, ha véletlen nem ért egyet.

 

Szóval. Itt vagyok megint, hátha ez a változat jobban fog működni.

 

Egyelőre ennyit. Zs.

Szerző: McBlade  2010.08.08. 13:43 Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása