40 nyár. Ennyit éltem. Nem lesz több. Fekszem a földön, egy fa tövében. Sebeim súlyosak, szép lassú halálom lesz. Senki nincs velem és ez talán így van rendjén. Az elmúlt éveket azzal töltöttem, hogy valami nyomot hagyjak a világban. Nem volt könnyű terv, hisz a világégés óta az emberiség ténylegesen kihalt. Apám, egyszerű ember volt. Egyszerű gondolatokkal. Nő, család, föld, lovak. Ó igen. A lovak. Nagy érték olyankor, amikor már a távolságok túl nagyok ahhoz, hogy gyalog tegye meg az ember.

 

Nagyapám mesélte még, mikor gyerek voltam, hogy volt idő, amikor az emberek kocsival, repülővel, vonattal utaztak. Már - már a csillagokat kísértettük, amikor az istenek megharagudtak ránk. Becsvágyóak voltunk és mohók. Mindent akartunk, de nem foglalkoztunk azzal a világgal, ami körbevett minket. Nagyapám szerint gyorsan ment végbe. Mire a tévé - micsoda nevek - bemondta, hogy baj van, már remegett a föld. Nagyanyámmal egy pincébe menekültek, ami szerencséjükre éléskamra is volt, így élték túl. Pár perc alatt vége volt, mondta. Az emberiség öngyilkos lett. Nem szenvedett sokat. Napok teltek el, mire a vihar elállt. Nem tudták mi fogadja őket, így még maradtak. Egy hét után mertek előjönni. Hol egykor csillogó városok voltak, csak üres romok. Hol egykor a virágzó emberiség tette mindennapjait, csak üresség és csend. Kihaltunk. Azaz majdnem. Voltak páran akik szerencsésnek mondhatták magukat. De ugyan mi szerencsés van abban, ha az ember tönkreteszi mindazt ami az életet jelenti neki? A hegyekben akadtak túlélők. Lovakkal, járművekkel, gépekkel. Ezekből, miután a civilizáció fejest ugrott egy dögkútba hamarosan használhatatlan kacat lett. Az élet új értelmet kapott. Mindenért meg kellett küzdeni. Mintha egy pár - száz évet visszafejlődtünk volna. Mesélte mindig nagyapám.

 

Apám már nem volt ilyen. Őt megedzette az élet. Az új élet, amit a XXII-ik század tartogatott számunkra. Olyan helyen éltünk, ahol viszonylag jó termőföld volt és könnyen megtermelhettük azokat a javakat, amikre szükségünk volt. Hosszú évek alatt apám sikeresen összegyüjtött annyi élelmet, szerszámot, hogy tudott venni 2 lovat. Büszke volt magára és mindarra amit elért. Gyerekként sokat segítettem neki. Kellett, mert nem volt más lehetőség. Apám szűkszavű ember volt. Elmondta amit tudnom kellett, de azon kívül ritkán beszélt. Anyám annál beszédesebb. Mint a tűz meg a víz. Szükségük volt egymásra, egyedül semmik, de együtt az életet adják.

 

És én? 18 évesen banditák támadták meg a tanyánkat. Mindent elvittek. Apám ellenállt. Anyám ölték meg először. Apám keserves halált halt. A lovaik után kötözték majd hosszú kilómétereken át húzták. Ott, hol hetekkel korábban még az életet adó búza és kukorcia volt, most csak a lekaszált tarló volt. Mikor elmentek otthagyták vérbe fagyott apám. Hangosan röhögtek.

 

El kellett onnan jönnöm, mert minden ami maradt apám csúfos bukására emlékeztetett. Nem maradhattam. Tennem kellett valamit, ami megakadályozza az ilyeneket abban, hogy ártsanak azoknak, akik kínkeservesen megszenvednek a mindennapi betevőért. Hosszú éveken át barangoltam, de magányos tanyákon, megcsúfolt és tönkretett családokon kívül nem láttam mást. A gyaloglástól lábaim megerősödtek. Többször szerezhettem volna lovat. Lophattam volna, de tudtam, akkor olyanokká válnék, mint akik kiírtották a családom, mint akik kiírtották az emberiséget. És ez volt az utolsó dolog amit akartam. Gyalogoltam hát, mert voltak olyanok, akik megölték a jövőm...

 

Pár nappal ezelőtt találkoztam velük először. Barátságosak voltak. Megkínáltak ennivalóval és tiszta vízzel. Lovaik voltak. Szépek, egészségesek. Nomádoknak mondták magukat, akik lótenyésztésből élnek. Felmerült bennem, hogy egy időre esetleg csatlakozom hozzájuk. Invitáltak, elfogadtam. Tegnap aztán, egy tanyához értünk. Egy házaspár élt ott, 2 lányuk volt. 16 talán 17 nyarat értek meg. Beszélgetni kezdtünk velük, elmondtuk mi járatban, hogy csak 1 - 2 napot lennénk itt aztán utunk továbbvisz.

 

Ekkor minden elromlott. Az egyik nomád, akit most már tudom, hogy ugyanolyan bandita, mint azok, akkor 18 éves koromban tönkretettek mindent... Megpróbáltam megakadályozni, hogy megbecstelenítsék a lányokat, de hamar rádöbbentem, ehhez egy magányos ember, egy paraszt fia, aki egész életében menekült, kevés. A tanyasiakat megölték, engem a lovaik után kötöttek. Röhögtek rajtam, majd elkezdődött... Több száz méteren át húztak maguk mögött a földúton, majd egy fánál megálltak. Eloldoztak, majd levizeltek... Röhögésük még most is visszhangzik a fülemben... Senki sincs velem és ez talán így van rendjén. Nyom nélkül tűnök el..

 

 

Szerző: McBlade  2010.11.05. 07:29 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://negyedikepizod.blog.hu/api/trackback/id/tr792425025

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása