Elérkezett a nagy nap. Itt az idő, hogy atyámnak és népemnek megmutassam, méltó vagyok a tiszteletükre. Törzsünkből többen értük el egyszerre ezt a kort. Apám izgatott, anyám szintúgy. Félelemmel telve, de büszkén tekintenek rám és az elkövetkező 4 napra, amelyben megmutathatom érdemes vagyok megbecsülésükre. A sátrunkból kilépve megpillantom társaim, akik szigorú tekintettel állnak szüleik mellett. Körbenézek, a falu eljött, hogy megnézze, miként válunk férfivá. Apám hozza a kellékeket, amik szükségesek az elkövetkező pár napban. Egy pár saskarommal kivert bőrszíj és egy hosszú egyenes faág. Büszkén mutatta már az elmúlt évek során nekem, hogy annak idején ezeket használták az ő avatásakor is, így a folytonosság nem szakad meg. A szíj több helyen már szakadt, de ő biztos benne, hogy még így is alkalmasak a feladatra. Összegyűltünk hát a falu közepén, ahol rendszeresen tartunk különféle ünnepeket, táncokat. Most az én időm jött el... Megkötöznek, a karmok a húsomba vágnak, de nem mutatom a fájdalmam. A nap süt egészen magasról.
Egyszerre mozdulunk. 6-an vagyunk, mindd - mindd kíváló, bátor fiatalok, akik az elmúlt évek során többször is megmutattuk már rátermettségünket, több közös kalandunk volt már együtt... Tulajdonképpen barátok vagyunk. Mozgásunk finom, határozott, koordinált. Nem lesz gond.
Már órák óta rójjuk a köröket, táncolunk, verítékben úszva. Némelyikünk még mosolyog, de a fáradtság első jelei már mutatkoznak. Lépéseink még kivehetőek, jól megtanultuk, hiszen erre készülünk évek óta. A karmok, már felsértették a bőröm, alatta kiserken a vér... Vizet kapok anyámtól, jól esik. Megújult erővel folytatom a táncom, amikor egyszercsak finoman, mintha a távolból egy bölény bőgését hallanám... De nem, ilyen közel nem szoktak jönni... Folytatom a táncom, nem állhatok meg.
A nap lement, fáradunk. A frissítő víz is csak ideig - óráig képes elmémet tisztán tartani. Táncolunk, mert kell. Karomon megalvadt vér nyoma, lábam egyre nehezebben emelem. Kitartunk. Az első csillagok már órákkal ezelőtt megjelentek, a tábortűz is hangos ropogással jelzi, hogy már egy jó ideje meggyújtották. Réveteg álmomból arra ébredek, hogy megbotlok. Megtartom az egyensúlyom és egy pillanat alatt magamhoz térek. Álmot láttam. Szárnyaltam, magasan, a tábor felett.. Láttam a közeli hegyeket, a távoli tavat, ahova nyaranta lejártunk társaimmal és a távolban a bölénycsordát...
Anyám ismét vizet ad. Arcán kétségbeesés és büszkeség. Boldog, de aggódik. Táncolok, mert ezt végig kell csinálnom. Nem élhetek szégyenben. Pár perccel a hűsítő kortyok után ismét álmot látok, de most mást. Egy őz rohan előttem, apró vagyok, de gyors. Hallom saját lihegésem. Oldalra pillantok, társaim velem vannak. 6-an vagyunk, mind vadászunk. Az áldozat cikázik a bokrok között, de mi tudjuk mit kell tennünk. Pár perc és már a húsából lakmározunk. Az egyikőnk velvonyít... Farkas vagyok...
Egy újabb botlás. A nap lassan felkel. Iszonyatosan elfáradtam, de még csak az első nap telt el. Anyám nem aludt, apám nem látom. Vizet kapok. Hirtelen hidegsége végigmarja a torkom, kiköpöm. Fáj. Nem kell. Szédülök. Érzem, már a szíj is kivágta a karom, körben, ahogy apám megkötötte rajtam. Minden csomó egy másik pontot nyom a karomon...
Érzem, ahogy hirtelen belémhasít a fájdalom. Felbődülök, megfordulok. A csorda többi tagja továbbrohan, én megállok. A vezér nem menekül, megvédi a csordát. Többen vannak. Nyápic, kétlábú lények, mindenféle idegen állatbőrökbe burkolva. Még csak saját bundájuk sincs. Nevetségesek. Hátrapillantok, a csorda távolodik. Csak 6-an vagyunk. 5 ifjú bika és én. A vezér. Felbőgök és fújtatva feléjük rontok. Pár elugrik előlem, de van amelyiket eltalálom. Szánalmas, életképtelen népek. ÉN vagyok a csorda bikája én megvédem a fajtám... Az első nyílvessző belémfúródik, nem érzem a fájdalmat, de egyre több és több találat éri testem...
Ismét feljöttek a csillagok. Egy újabb botlás és anyám bátorító szavai csengenek a fülembe... Vizet nem kérek. Táncolok. Forgok, rúgom a port amennyire erőmből telik. Már csak 4-en vagyunk.Ketten időközben kidőltek, feladták. Félájult szavaik visszhangzanak a fejemben...
Sötét van. Körülölel a föld. Érzem, ahogy lüktet, benne vagyok, de nem félek. Érzem a levegőt, közel a felszín. Elindulok kifelé, finom apró mozdulatokkal haladok, hogy ne keltsek zajt. Megpillantom a csillagokat. A friss levegő finoman borzolja bundám, fülem és bajszom. A bokrok alatt mozgok, lassan hangtalanul, lehetőségeimhez mérten. Ekkor egy ág reccsenését hallom. Minden erőmet bevetve futni kezdek... Mellettem, előttem 2 másik testvérem látom, az egyikőjüket elkapja egy farkas. Azonnal végez vele. Én futok tovább, futok, mert ha megállok az a vesztem jelentheti.
Újabb botlás. Magamhoz térek. Sötét van még mindig. Anyám csak annyit mond harmadik éjszaka. Már csak ketten vagyunk. Társam magas, szikár, izmos fiú. Haja izzadtságtól csomós, szemei mintha ki lennének fordulva. Üvölt, túlvilági hangon... Tánc. A táncot nem szabad abbahagyni. Anyám vízzel kínál, bólintok, megitat. Jól esik. Lépteim fáradtak, lassulok, de nem adom fel.
A saját lihegésemre ébredek. Sötétben sétálok lassan. A patak felé tartok, ahol majd halat foghatok, vagy útközben valami kisebb vadat ejthetek, mert éhes vagyok. Öles lépteim alatt recsegnek, ropognak az ágak. Leérek a vízhez, ahol a pisztrángok szoktak felfelé úszni ilyenkor. Beállok a hideg, gyors folyású patakba, ami hasamat mossa. Hideg, de jól esik. Várok, nézek, figyelek... A halak, fénylő, gyorsan mozgó csillagokként ugrálnak el mellettem, amikor egy alakot látok a víz partján. Arca ismerős, de nem tudom honnan. Láttam már. Többször. Felé fordulok, kezeit leengedve, nyugodtan sétál felém a vízben. Tenyerét felém fordítva, megáll előttem. Rámnéz. Hallom a hangját, de nem látom, hogy a szája megmozdulna. Annyit mondd... Tedd meg. Magamhoz ölelem. Egy roppanás, majd a test elernyedve úszik lefelé a patakban... A víz sodrása erős..
Újabb botlás. Kinyitom a szemem. Egyedül állok a tér közepén. A ketté tört rúddal a karjaimra kötve. Mindenki döbbenten tekint rám. Talán valami rosszat tettem? Talán szégyent hoztam családomra, apámra? Körbeállnak, de senki sem jön közel. A főnök lép elő a sorból és csak annyit mondd: megállhatsz. Lépteim lassan, nehézkesen hagyom abba. A tánc szinte már olyan volt számomra, mint a szívverésem. Légy üdvözölve körünkben: sámán! Dehát... Van sámánunk. Ő is jelen van... Ilyedten nézek körbe, hogy lássam a tekintetét... Ekkor döbbenek rá, hogy őt láttam álmomban... Megrémülök a gondolattól. Ismét megszólal a főnök. Nyugodj meg. Csak egy sámánunk van: Te. De, de mi történt vele? Kérdezem már szinte kétségbeesetten. Meghalt. Szólal meg a főnök hosszú csönd után. A holttestét a pataknál találtuk meg. Egy medve ölte meg...
