Meleg nyári délután volt. Csöndesen üldögéltem a helyi mércével nagynak nevezhető épület verandája közelében árnyékot adó hatalmas fűzfa tövében. Egy fűszállal játszadozva figyeltem ahogy a fogadós, a felesége és fiatal lányuk körbeugrálja a család egyetlen fiacskáját. Vendégek még nincsenek, korán van még. Ilyenkor a falu csöndes. Hallom, a fiatal férfi hangját, amint henceg szüleinek, azok pedig szinte áhítattal isszák fiuk minden szavát. Nem figyelek rájuk, de tudom, sokba kerül a családnak fiuk nagyzolási hóbortja. A fülledt idő kiszívta az erőm, elbóbiskolok, majd fémes pendülésre eszmélek. Felnézek és egy acél csillag áll ki a fejem fölött a fából. A férfi felnevet a távolban, majd elindul felém.

- Tudja, ez a csillag egy gyűjtemény része – szól hozzám, miközben kihámozom a fa öleléséből a lapos sokágú fémdarabot.

- Büszke tulajdonosa vagyok két darabnak az ötvenből, ami ezekből készült - mondja, majd egy finom dobozba helyezi a gyilkos szerszámot, közvetlenül a másik mellé.

- Vigyázzon kedves uram, hogy merre járnak ezek a játékszerek, még megsérülhet valaki – válaszolok halkan.

- Ugyan, nincs mitől félnie, pontosan tudom, mit csinálok – hangzik a kurta válasz. Esetleg van kedve csatlakozni hozzám? A sólymomat tanítom be éppen fácánt fogni!

- Miből gondolja, hogy értek az ilyesmihez? - kérdem

- Hát, úgy gondolom, hogy a katonák járatosak az efféle fortélyokban, különösen, ha már századosi rangban vannak! - és felnevet.

- Honnan veszi, hogy katona vagyok? Ráadásul, százados? - kérdezek vissza

- Ugyan, nem kell titkolnia, Máté százados! Bár a helyieknek valószínűleg fogalma sincs arról, kicsoda is maga valójában, én pontosan tudom, hogy ön egy huszár-százados. Nyugodjon meg, köztünk marad a titka.

- Nos, úgy vélem, ebben az esetben önnel tarthatok. - válaszolom, kicsit kelletlenül. A vadászat, bár, mint olyan, nem tartozik a mindennapos elfoglaltságaim közé, szívesen segítkezek önnek.

Az elkövetkező órák gyorsan elrepülnek. A sólyom még fiatal, de hamar rákapott a fácánölés gyönyörére. Egyiket a másik után kapja el, gazdája nagy örömére. A fiatal férfi, mint elmondta, sokat van úton és amennyire észrevettem, szeret a történeteivel hencegni. Itt és itt volt, ezzel és ezzel. Ha csak a fele igaz mindannak, amit elmond, már az is rengeteg.

Amikor a nap szépen kezd a környező hegyek mögé bújni, elköszönök újdonsült ismerősömtől és utamat a fogadó felé veszem. Fürdőre van szükségem, lemosni az elmúlt órák porát és esetleg meginni egy pohár bort. Érkeztemkor a fogadóban már szépszámmal vannak a vendégek, beszélgetés zaja szűrődik ki az ajtón. Körbemegyek, nem a főbejáraton, hanem a hátsó kapun keresztül, a veranda felől megyek be. Dohány szaga csapja meg az orrom. A kocsmáros épp egy asztalt takarít le, morzsa és italfoltok tűnnek el, határozott mozdulatai nyomán.

Egy forró fürdő után, tiszta ruhában térek vissza a tágas helységbe és a bejárattól egy kicsit távolabb foglalok helyet. Az itteniek beszédtémái, nőkről, marhákról, lovakról, a termésről nem érdekel különösebben. A család büszkesége már itt van. Épp a húgával beszélget, viszonylag közel hozzám.

- Drága bátyám, akkor vissza tudod adni a pénzt, amit a jómúltkor kértél tőlem, szeretnék elmenni a városba és venni magamnak valamit.

- Az igazság az, hogy...

Ekkor egy nóta csendül fel. Keserves hegedűszó kíséri. Mindenki elkezd énekelni. Pillanatok múlva a lány szinte kétségbeesetten rohan el hátra, a konyha felé. A férfi megpillant, felderül, majd elindul felém. Leül az asztalhoz és elkezd beszélni. Hallgatom, hosszasan, amint újabb és újabb történetbe kezd. Elnézést kérek tőle, majd elindulok kifelé a veranda irányába, friss levegőt szívni, amikor egy halk sikolyt hallok a konyha felől, majd, mintha egy csészét ejtettek volna el. Odasietek és látom, hogy a lány arca kivirult. Beléptemkor rám néz majd a kezében lévő papírost mutatja.

- Nyertem! Nyertem a nyereménykötvénnyel! Ha édesapámék megtudják...

- Nem! Ne mondja el nekik. Sem nekik, sem a testvérének ne mondja el! Ha megteszi, sosem teljesülhet az álma!

- De hát... - kezd bele a lány

- Nem! Ígérje meg, hogy nem mondja el nekik!

Látom a tekintetében, hogy nem érti, miért mondom ezt. Várok, megvárom, hogy magától jöjjön rá. Pillanatok telnek el, majd az anya érkezik.

- Mi történt itt?! - csattan fel

- őő, hát csak egy egér... - füllent a lány.

Mosolyogva lépek ki a házból. Kezemben dohány. Itt az ideje, hogy visszaüljek a fa alá. Másnap hajnalban, amikor még csak a fogadós van ébren kifizetem a szobám és köszönés nélkül távozom. Semmi keresnivalóm itt. Majd talán egyszer visszatérek, talán.

Napok óta úton vagyok. Nem tudom, mi vezet utamon, csak megyek az orrom után. Faluról falura, fogadóból fogadóba. Párnapos ismeretségeket kötök, amiket ugyanolyan gyorsan el is felejtek. Nincs otthonom, csak egy lovam. Vándor vagyok, az élet vándora.

Először fel sem tűnt, hogy ismerős környékre tévedtem. Egy idő után ezek a kis falvak egyformának hatnak. Templom, fogadó, kovács és néhány ház. A dombról letekintve már messzire látszik a fogadó és mögötte a hatalmas fűzfa. Mintha csak tegnap lett volna, hogy itt jártam. A nap mögöttem nyugovóra tér és úgy gondolom, nekem is hasonlóképp kell tennem. Az elmúlt hetekben nyugtalan híreket kaptam. Egyre több katonát hívnak vissza, soroznak. Az ország háborúra készül és én most döbbentem rá, hogy nekem még dolgom van.

Lassan a fogadóhoz érek. A gyönyörűen faragott székelykapura nem emlékszem. Az udvaron kerekeskút, a végében istálló. Szépen nyírt bokrok, tisztaság, rend mindenfelé. Lovamnak vizet húzok, mikor egy kis szolgafiú rohan oda hozzám segíteni.

- A vizet én intézem, te hozz neki szénát. - szólok egyenesen a fiúhoz, anélkül, hogy ránéznék.

Az elrohan, de egyenesen befelé. Nem értem.

- Micsoda szemtelen egy szolga – morgok magamban, miközben megetetem a lovat.

- Hát visszajött! - csendül fel mögöttem egy ismerős női hang.

Megfordulok és a fogadós lány áll az ajtóban, kötényben, csípőre tett kézzel. Mosolya megzavar. Nem értek semmit. Évek telhettek el, hogy utoljára itt jártam és akkor is csak pár szót váltottunk.

- Ön emlékszik rám? - kérdem zavartan

- Hát persze! Magának köszönhetek mindent! - hangzik a válasz. - Remélem marad egy ideig! Szeretnék mindent elmesélni magának!

- Egy ideig maradhatok...

Mikor a helyiek már elfáradtak az esti mulatozásban és halkan énekelve hazamentek én kint ülök ismét a fűzfa alatt. A pipámból finoman száll a füst, a felhők sem takarják el a csillagokat. A hold fakó fénye beragyogja az udvart. Ekkor lép ki a lány. Bocsánatot kér, hogy csak most tudott rám időt szakítani, de hát egyedül vezeti a fogadót. Mint kiderült, a bátyja elherdálta a család összes pénzét, majd valahol, egy távoli városban öngyilkos lett. A szülei bánatukban, hogy egyetlen fiuk meghalt, néhány hónappal később követték őt. Így a lány egyedül maradt. Mivel annak idején azt tanácsoltam neki, hogy a nyereménykötvényt ne árulja el senkinek, így az ő pénze megmaradt. Kifizette az uzsorásokat és azóta egyedül vezeti a fogadót és amint látszik, kicsit még talán jobban is, mint a szülei. Hosszú társalgás után elköszönök, fáradtságra hivatkozva. A lány szeme csillog a boldogságtól. Mintha egy régi ismerőssel találkozott volna újra, mosolyog és ő is nyugovóra tér.

Napok óta képtelen voltam elhagyni a falut. Éreztem, hogy még maradnom kell. Nem tudom miért, képtelen voltam megfogalmazni, mi az ami itt tart. A lánnyal esténként sokat beszélgetünk, a világ dolgairól. Egyszerűsége és naivsága lenyűgöz. Hosszú haját, az első este óta kibontva hordja. Épp a fűzfa alatt ücsörgünk, valamit nagyon magyaráz, mikor felcsendül a hegedű. Toborzó nóta. A környék fiai, akik eddig a fogadóban múlatták az időt, kirohannak az utcára. Várnak és szépen lassan, a hegedűszóra táncba lovalják magukat. Ismerős látvány. Régen én is így kezdtem. Azóta sok idő telt el, szembesültem a világ kegyetlenségeivel. Én már rég nem táncolok, ha meghallom ezt a dalt. Lovasok érkeznek szépen lassan a fogadóhoz egy hegedűs kíséretében. Hallom, amint kint elkezdik a toborzó szöveget és a fiatal férfiakat, szépen lassan meggyőzik, hogy jönniük kell. Még egy utolsó mulatás és holnap már úton lesznek a kaszárnya felé.

Elkomorodok. Hát eljött az idő. Nincs tovább, nem menekülhetek a sorsom elől. A lány észreveszi, hogy hirtelen elhalkultam. Elköszönök, át kell öltöznöm és le kell jelentkeznem. Bár nem vagyok hős, nem fogok elmenekülni, nem hagyom cserben a hazám.

Az egyenruha mindig nálam volt. A kardom, a málhám alján lapult évek óta. Ügyeltem rá, hogy ne rozsdásodjon be, hiszen eljön még az idő, amikor szükségem lesz rá. Hosszú percek telnek el, míg minden a helyére kerül. Civil ruhám visszatömöm a zsákomba, erre már nem lesz szükségem. Egy fanyar mosoly közben lépek ki a szobámból, a férfiak megdöbbennek, a katonák vigyázba vágják magukat. Hát igen. A katonaság sosem változik. Civilként egy senki vagyok, de ilyenkor... Határozott léptekkel indulok el a rangidős tiszthez, aki kérdésemre elárulja, 2 napi lovasútra vagyunk a legközelebbi kaszárnyától. Ráérek. Pillanatra megállva elgondolkozok, majd elindulok kifelé az udvarra. Kint tábortűz lobog, körülötte fiatalok táncolnak az alkalmi dobosok és a hegedűs ütemére. Felnézek az égre, finom fátyolfelhő takarja el az éjszakai eget. Várok.

- Máté Zsolt százados! - hangzik fel mögülem a kiáltás. - Mégis miről szól ez az egész?

- Itt kellett megtörténnie. Innen kell indulnom. - mondom halkan, miközben a lány kezét fogva a szemébe nézek

- De hát...

- Nincs de. Így legalább lesz valaki, aki emlékszik majd rám... - finoman megcsókolom, majd elindulok az istálló felé.

- Aki majd emlékszik talán rám... - suttogom immár csak magamnak. - Talán...