Rámnéznek és apám látják. A dicső harcost, aki ott volt Thermopülénél, harcolt Leonidasz mellet. Dicső halált halt, népéért, családjáért. Az embert, aki életét adta értünk, aki mindenét feláldozta azért, hogy belőlem, belőlünk dicső harcos legyen, hogy népünk fennmaradjon. Apám, akit sosem láttam, apám akinek szavai sosem visszhangoztak fülemben.

 

Mikor az első próbákat kiálltam, anyám büszke volt. Az öregek mosolyogtak, mikor dicsőséggel tértem haza az első csatából és mikor számomra megfelelő feleséget választottam. Fiam, állítólag olyan mint apám és mint apám apja. Harcos fajta. Párom, szerelmem belehalt a szülésbe, de a fiú túlélte. Az első pár napban anyám aggódott, hogy vajon túléli-e ezt a sokkot. Ha spártai és igaz spártai túléli. 8 éves korában már nehezen talált magának ellenfelet korosztályában, erős volt, fürge és ravasz. Nem tudom ezt honnan örökölte, de félelmetesen gyors észjárású a fiú.

 

Mikor a perzsák ismét megtámadták országunk, a vezetők, csapatot állítottak fel. Athén, Spárta és még egy pár kisebb város adta a sereg gerincét. A többi katona a külső tartományokból verődött össze, de össze sem lehetett hasonlítani a mi seregünkkel. Mi erre születtünk. A harc, az éltet bennünket.

 

Az első ütközetek nem voltak jelentősek, csak kóstolgattuk az ellenséget, pár tucat fős veszteség. A gyengék gyorsan halnak. Csak az erős, a katona élheti meg, hogy hosszú halála legyen.

 

Pár hete zajlott már ez a fogócska. Hol ők, hol mi foglaltunk el kisebb - nagyobb területet... Olyan területet, ami valaha dicső Görögország földje volt. Az istenek haragszanak ránk! Miért nem lehet végre egy olyan ütközet, amiről álmodunk? Amire neveltek minket? Hol a pajzs - pajzsnak feszül. Hol eldől az ő vagy a mi kardunk a gyorsabb?

 

Telnek a napok, de nem történik semmi. Kiéheztetés, mondják a vezérek. Fenéket! Csak magunkat fárasztjuk. Sajnos családom nem befolyásos. Hogy lenne, hisz apám halott, semmit nem hagyott ránk, csak a pajzsát és a kardját. A lándzsája beletört valami idegen országi lénybe, így azt holttestével elégettük.

 

Egy kard és egy pajzs. Illetve a hagyatéka, a büszkeség, hogy harcmezőn meghalni az igazi, a dicső halál egy spártainak.

 

Esténként a tábortűznél társaimmal tárgyaljuk az az napi eseményeket. Nem vagyok nyugodt. Zavar ez az egész. Mire megy ki a játék?

 

Pár napja az egyik vezér mikor közöttünk sétált és próbált velünk beszélgetni kifejtettem neki problémám a csatáról. Furán nézett rám, nem értette, mi ilyen sürgős számomra. Fiam mellettem. Már elbírja a pajzsot és a kardot. Erős és okos fiú. Csöndben hallgatja amint vitába keveredek az egyik felettesemmel. Ekkor még nem tűnik fel...

 

Napokkal később még mindig csak ez a harcmodor jellemez minket. Kitelepítés, felgyújtás értékek elhordása. Fárasztó ez és csöppet sem dicsőséges számomra. Csak macska - egér játék. Ismét jön a parancsnok. Mikor meglát, komor arccal állok fel és emelem szóra a kezem, de megálljt int. Nincs szükség eféle beszédre ilyen időkben! Dehát Zeuszra? Mégis mit csinálunk mi? A saját földünket tesszük tönkre ahelyett, hogy megvédenénk? Mégis mi történik? Rámnéz és elsétál. Arra sem méltat, hogy megálljon... Utánnamennék, de fiam visszafog. Ne tedd atyám, hallom halk, de határozott hangját...

 

Hetek telnek így. Görögország haldoklik és mi csak égetünk és pakolunk. Egyre többen vagyunk, akiknek ez nem tetszik, egyre kevesebb ember gondolja úgy, hogy ezt így sokáig lehet folytatni, de a vezérek utasítása az, égetni, pusztítani!

 

Az egyik este, mikor bort osztanak, közlik, holnap csatába megyünk. Ezért a bor. Bor? Csata előtt? Őrület. Tiszta fejjel akarok csatába menni, nem borgőzös gondolatokkal! Egyébként is milyen bor ez? Görög? Honnan? Hát persze, mi foglaltuk le a tegnapi faluban! A saját népünk sarcoljuk!

 

Felkelek. Kardom a kezemben, de csak magamnál tartom. Nem tudom miért, szükségem van rá. Érezni akarom a súlyát, a tapintása megnyugtat. Elindulok a sátor felé. Nincs sok, csak a vezérek kiváltsága a sátor. Athéni szócséplők. Sátor. Nyáron. Görögországban!

 

Belépek és megdöbbenek. Többen állnak egy asztal körül, iszogatnak, ünnepelnek! Ugyan mi ünnepelnivaló van a csata előestéjén? Ugyan mit lehet ünnepelni akkor, amikor még egy kardcsapást nem tettünk, csak népünk földjét égettük? Az egyikőjük feláll. Rámnéz. Kifelé spártai!

 

Hirtelen mozdulok, hogy lesújtsak rá. Ekkora sértést nem viselek el. Egy senkiházi engem ne utasítgasson. Vágásom gyors és pontos, de nem talál. Szúrást érzek az oldalamban, majd megforgatják a kardot. A vért... Elfelejtettem a vértem. Lábam gyenge, kezem már nem bírja el a kard súlyát, amit pedig mindig szerettem. Acél csilingel a kövön, amire ejtem, arcom oldalrafordítom még utolsó erőmmel...

 

Apám dicső halált halt a népéért, én ostobát. Az öregek mosolyogtak, mikor nősültem, de most... Most nem mosolyog senki. Oldalamból kiálló kardot az az ember fogta, aki gyors volt és okos... Nem úgy, mint az apja... Vállán a vezér keze. Mosolyog, nem úgy, mint én...

 

 

Szerző: McBlade  2010.11.05. 07:28 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://negyedikepizod.blog.hu/api/trackback/id/tr182425022

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása