Balomon a pajzs, jobbomban a kardom. Ez így van rendjén. Vértem súlya megnyugtat. Pajzsomon megtörik a nap fénye, lovam csontjai egy távoli, rég elfeledett dallam ütemére csörögnek. Várunk. Mellettem ismeretlen népek ismeretlen gyermekei készülődnek. Van aki imát mormol értünk, van aki harci üvöltésekkel próbálják a többieket megfelelő lelki állapotba hozni. Körülöttem totemek jelzik, sámánunk készen áll mindarra amit a jövő tartogat számunkra. Farkasok, kodók, csont-lovak és egy druida - medve formában emlékeztet, még egy pár pillanat és elkezdődik mindaz, amiért itt vagyunk. Halk surrogó hang jelzi mögöttem, tolvajunk már felkente a mérgeket a tőrjeire és most már csak pillanatok választanak el minket a dicsőséges győzelemtől. Bízok a többiekben... Szükséges így tennem, hiszen szinte egy célkereszt van a homlokomra, festve: ENGEM lőjjetek. Ez rendszerint nem is késik. A nagyhangú troll, világító kardja, élőhalott lova és igen... vonzom a bajt...

 

Már egészen fiatal korom óta vonzottak a nagy pajzsok, a szépen kidolgozott, egykezes kardok. Szerettem a harcot. Így kellett lennie, hisz népem története megkövetelte azt, hogy legyenek olyanok, mint én. Akik odaállnak és felveszik a kesztyűt, akik megteszik azt amire a többiek csak félve gondolnak. Hát én megteszem. Testvéreim (6-an voltunk) mindd más és más utat választottak maguknak. Pap, sámán, varázsló sőt, kicsit szégyenlem de akadt köztük olyan is, aki többre becsülte ha hátulról, gyors halált oszthat. Mindig vita tárgya volt, hogy szerinte így nagyobb hatásfokkal tudja írtani az aljasokat, akik népünk életére törnek... Hm. Lehet, hogy igaza van, de az ő szemlélete sem tökéletes. Nem lehet az, hiszen ő is csak egy szeletet lát az egészből...

 

Vigyáznunk kell földjeinkre, mert ha mi nem tesszük meg, ki fogja? Most itt állunk az Arathi felföldön. Velünk szemben az ellenséges őrposzt. Könnyű célpont... Felharsan a vezér kiáltása. Hát elkezdődött... Kilovagolunk a fénybe. Szinte elvakít a fehérség. A temető mellett ellovagolva szétválunk. Többen balra indulnak egy hosszabb úton, ami az ellenség lehetséges útját keresztezheti. Én és mellettem egy régi ork harcostársam, akivel már megannyi csatát átéltünk. Harcoltunk ketten démonok ellen, aminek szinte csak a patájáig értem fel, harcoltunk megannyi evilági és túlvilági lény ellen... de most. Az ellenség igenis földi. Halandó. Hát majd megmutatjuk nekik, hogy a mi fegyvereink arra születtek, hogy megakadályozzuk azt, hogy eltűnjünk a történelem süllyesztőjében.

 

Az első dombok után megpillantjuk őket. Gyorsan haladnak felénk. Leugrok lovamról... Most már csak akadályozna mozgásomban. Pajzs bekészít és rohaaaam. Az első ütést én viszem be, de nem lepi meg... Törpe. Valami nem stimmel. Megvan... A hátam mögött morgást hallok, de nem fordulok meg, nem tehetem... Érzem, hogy a vadállat körme milyen mélyen vág a húsomba. Nem aggódok... Egy villám dörren hátulról, majd egy mély, gonosz kacaj... Igen. Rashad még mindig mögöttem van. Beteg, mint minden sámán... Meggyőződéssel vallja, hogy a chain - lightning minden problémát megold... én nem. Láttam már sokszor milyen károkra képes mindaz az erő, amit ő birtokol, de most a segítségemre van. A törpe elkezd hátrálni ütéseim hatására. Látom, gyengül. Mindez része a tervemnek. Finom vágásokkal nehezítem mozgását, de ekkor váratlan dolog történik. Miután a tigris mögöttem megpörkölődve esik össze, éles szúrás érzek oldalról... A fene.. Ezt ismerem. Többször harcoltam már a fajtáddal. Azt hiszed, hogy engem ez megállít?! Hát nem. Egy pörgéssel lerázom magamról, miközben a pajzsommal szépen felé vágok. Erre nem számított, ívesen repül hátra... Majd a többiek.

 

Nekem a vadász kell... Ott fekszik előttem. Az ostoba. Azt hiszi, hogy ennyire könnyen átverhet? Hát tévedtél pajtás... Amikor az első ütést rámérem felugrik és próbál elszaladni... Közben megérkezik az első hullám. Meleg, megnyugtató. Sebeim gyógyulnak, erősödök. Hát igen. Az öreg Rashi még érti a módját, hogy éleben tartson. Körbenézek, látom, hogy körülöttem zajlik a csata... A papok próbálják életben tartani azokat, akiknek halála az ő végzetüket is jelentené... A vadász. Menekül, többször rámlő csillogó puskájából, de nem érzem a fájdalmat. Nem tehetem. Mert ha itt elesünk, senki nem állítja meg őket... Ez csak az első lépés, de igen fontos. Lassul és ez jelenti a vesztét. A mögötte álló paladin szinte már erőn felül teljesít, de egyszercsak összecsuklik. Távoli, túlvilági kacaj jelzi, az élőhalottak, azok akik szembe mertek szállni a túlvilággal velünk vannak. A paladin halott és lassan a vadász is. Még egy, csak még egy ütés... Élettelenül esik össze előttem... De nem szabad megállni. Közülünk többen vérükben fekszenek szétszóródva a domboldalon, de az ellenség veszteségei nagyobbak. Elindulunk be, a toronyba, ami a győzelmünket jelentheti.

 

Egy farkasüvöltés üti meg a fülem. Rashad harci lázba került, farkasformát öltött és elindul felfelé a kerülő úton. Követem, hisz ki tudja, mi vár még ránk. Az első támadás engem ér ismét. Érzem a fájdalmat, ami eltölt, érzem lassulok, és a fegyverem is egyre nehezebb... Ekkor egy hatalmas démon jelenik meg velem szemben. Egy doomguard. Az istenit, ezt itt nem gondoltam. Hogy? Egy Warlock van a közelben, nem látom, pedig ő a célpontom. Ütés, ütést követ rajtam. Rashad eltűnt, nem látom. Gyengülök. De nem adhatom fel, így nem. Ilyen könnyen nem győzhetnek le. Egy újabb  támadásra számítok, így felhasználom azt a tudást, amit már oly régóta birtoklok. Ha varázsolnak rám, visszaküldöm a gazdájának! Rajtam ne múljék. Egy csóva jelenik meg jobbról! Szinte csak a szemem sarkából látom. Odafordulok... Visszapattan. Megvagy hát te galád... Közben a démon folyamatosan üt, záporoznak rám a súlyosabbnál súlyosabb csapások. Fáradok, gyengülök, de nem... Ismét melegség érkezik. Rashi visszatér egy zászlóval a kezében. Röhög hangosan. Mindig ezt csinálja. Hiába, szereti a drámai pillanatokat... De ne most drámázzunk már könyörgök... A warlock látja, hogy ez itt most nem az ő napja. A saját varázslatának hatására erősen megsérül és ketten is felé tartunk... Megcélozza Rashadot, de nem. Őt nem... Elé ugrok, a varázslata engem talál el. Összeesek... Van erőm felkelni, de az erőm kezd elhagyni. Érzem, hogy ez itt a vég... A warlock egy fájdalmas üvöltés közepette összeesik. A doomguard eltűnik. Hát ez megvolt... Rashad elindul visszafelé, követném, de összeesek és nem tudom mi történik... a pajzsom alámfordul a kardom mellettem... Az eget látom. A csillagok már kezdenek feljönni... A hold... nem látom a holdat... sötét van. Majd egy ismerős röhögés... Az istenit, legalább ne röhögnél... A teremben, a zászló mellett a győztes csapat mellett térek magamhoz. Győztünk. Rashad ismeri a módját, hogy még a túlvilágról is visszahozzon...

 

És ne legyek függő? :D 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Namajdma, a troll harcos.
Szerző: McBlade  2010.11.03. 12:26 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://negyedikepizod.blog.hu/api/trackback/id/tr862419436

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása