Újabb feladat, újabb kihívás. Így telik minden nap, nem csak nekem mindenkinek. Meg kell küzdeni mindennel és mindenkivel. Kivel azért, hogy beengedjen maga elé amikor jövök dolgozni, kivel pedig azért, hogy elfogadja az élet szolgáltatta tényeket. Az élet könyörtelen folyton döntésekre kényszerít, nem lehet mindig csak a jót választani, néha kompromisszumokat kell kötni. Kompromisszum. Fontos szó a mindennapokban. Az élet folyamatos egyensúlyra törekvés, a jó vagy a kevésbé rossz dolgok keresésében, jó esetben megtalálásában és annak kiválasztásában telik. A pozitív energia, ha még nem is tudom teljes mértékben elfogadni, de szépen lassan beköltözik mindennapjaimba. Az elmúlt 32 évet folyamatos negatív közegben töltöttem. Aki ismer és tényleg ismer, tudja, hogy nálam kritikusabb és igen, időnként morgósabb ember nem sok van a földön. Morgós. 32 évesen ez az egyik jellemző tulajdonságom. Hogy hogy lehetséges ez? Nem kezdem boncolni, mert akkor sosem végeznénk. Ti az olvasással, én az írással. A lényeg, hogy volt elég negatív dolog az életemben már egészen kis koromtól, ami igencsak előhozta belőlem azt, hogy nem feltétlen pozitív az élet (em). A későbbiekben pedig akár (!) még ez is okozhatta azt, hogy eddig mindig mindenért meg kellett küzdenem. Hogy ez miért baj? Mert kevés sikerélmény volt részem akkor, ha esetleg a kitűzött cél egy kicsit magasra tette a lécet. Küzdelem. Ha van értelme, akkor küzdök. Igenám, csak mi van akkor, ha már eleve vesztes helyzetből kezd az ember? Ha a közeg olyan körülötted, hogy ők sem hiszik el, hogy tényleg meg tudod csinálni? Hát akkor bizony jön a csalódás szépen sorban egymás után és egy idő után az esetleges pozitív gondolatok el-el maradnak. Ez viszont már kellemetlen is lehet. Ha nincs cél, nincs miért küzdeni, ha elmadarnak a sikerélmények, akkor bizony egy megcsömörlött, folyamatosan morgó és pesszimista embert kapunk, aki, ahogy egy filmben is volt... " a legszomorúbb az, hogy már magad sem veszed észre, hogy győztél..." Igen. Ilyen voltam én is. Talán még egy kicsit ilyen is vagyok, de az elmúlt pár hétben - hónapban annyi olyan dolog történt velem, amik rávezettek arra, hogy nem az a vesztes, aki veszít, hanem az aki nem tud felkelni és nem tud újra bízni önmagában. Ilyen voltam én is. Egy vesztes.

Itt a hangsúly, úgy érzem, a múlt időn van. Nem mondom, hogy most már aztán minden húdeklaffa, de elindultam egy olyan úton, ami visszaadja azt az önbizalmat, amire szüksége van minden, normálisan gondolkozó és érző embernek. Sok olyan embert látok nap - mint - nap akik olyanok, mint én. Elég átnéznem a kocsiból a mellettem álló autóba. Szomorú / mérges / fáradt emberek. Persze a fáradtságot nem feltétlen fizikai értelemben nézni. Ránézel és hiába a csillivilli autó, a fux... Vajon ilyenko ők tisztában vannak azzal, hogy valami nem jó bennük / körülöttük? Nem feltétlen. Az emberek csak nagyon ritkán, általában csak ha már nagy a baj veszik észre, hogy zsákutcába jutnak... Ismétlem, nem csak anyagi dolgokra gondolok. Az érzelmi zsákutca szerintem rosszabb, mint az anyagi. Persze, az anyagi sem egy bódottá, de onnan van kiút. MINDIG. Az érzelmi zsákutcából csak akkor, hogy ha az ember bejutott, ott áll a fal előtt, tudja azt mondani... Ezt elb.sztam. DE ne adja fel.

A pozitív gondolkodás roppant nehéz és én úgy érzem, hogy ha kellően sokat "kap" az ember, akkor csak nehezen tud rádöbbenni arra, hogy "a felhők felett mindig süt a nap". Igen. Én már így látom. A sors iróniája, hogy tériszonyom van és utálok repülni :D. Akkor nézzünk másik hasonlatot. Nem eshet minden nap. Nem. És ha esik, akkor mi van? Semmi? Írországban eltöltött 2 évem alatt elég sokat esett az eső. Vicces, de úgy éreztem, hogy mindig akkor kezd el esni, amikor elindulok, kint vagyok szüneten, vagy épp megyek hazafelé. Fura nem? Vajon miért is éreztem, érezhettem így. Baj volt. Velem. Ettől utólag egy kicsit megrémülök. Ha az én gondolataim befolyásolni tudja bármilyen időjárás, akkor vajon ez, hogy is hat ki az életemre? Esik = rosszkedv, süt a nap = jókedv? Ugyan. Mikor már itthon voltam, jópár hete és még nem igazán találtam a helyem, döbbentem rá, hogy akkor is tud rossz kedvem lenni, ha süt a nap. Miért? Mert rossz "szövegkörnyezetben" voltam. Nem ott volt / van a helyem, ahol akkor voltam. Most már szépen alakulnak a dolgaim. Így kell ezt csinálni.

Nem, mielőtt bárki is megkérdezné, nem vagyok akkora menő gyerek, hogy képes legyek magamtól ilyen változásra. Hogy lennék. Rengeteg segítséget kaptam és kapok a mai napig a barátaimtől, ismerősöktől, akik folyamatosan segítenek, valamilyen formában. Van aki csak meghallgatja napi hülyeségeimet, van aki megnézi a legújabb "roncsot" amiről épp álmodozok, de van aki írnivalót ad nekem, hogy egy pár héttel ezelőtti álmomból idézzek: "megmutathassam a filmet, lássa mindazt a világot, ami egyébként olyan nehezen megy".

Egyedül nem megy. Szól a nóta. A magányos ember, az esetek többségében televan negatív energiákkal, görcsökkel, problémákkal. Ezért nem hagyom, hogy még akkor is, ha tényleg ordenáré - paraszt módjára viselkedek (mert igen, a mai napig képes vagyok rá) eltávolodjon tőlem annyira, hogy ne legyen rám, a gondolataimra kíváncsi. Kellenek a barátok, kellenek a pozitív gondolatok, mert hiszem, csak ÍGY lehet szépen és okosan végigcsinálni...